Télen hamar jön a sötét, sokszor van köd, hideg és fáj az embernek, ha jégre esik. Ilyenkor néha senkinek nincs kedve elhinni, hogy a telet mifelénk enyhülés követi. Ha a csontokat, a csontokon a húst, a húson a bőrt tépi a fagy, ha úgy játszik a szerencsétlen lélekkel az elmúlás, akár mi a bálnákkal a tengerben, akkor nehéz hinni. Ilyen tél volt, amikor némileg megmagyarázhatatlan okból megcsörrent a telefonom, és Békefi András felhívott azzal, hogy mizújs. A mizújsok után elmondta, hogy a Ferenczi György és a Rackajam játszaná el azt, amit Szirtes Edina meghangszerel. És erre jönne még rá a Varidance táncosainak mozdulata, robaja.
Súlya.
Ez lenne a János Vitéz.
Nos.
Nagyon régen nem hallottam ilyen király dolgot, és azt kérdeztem vissza, hogy mit kell tennem, hogy ebben benne lehessek?
Megbeszéltük.
Nekem van egy fantasztikus munkahelyem, ami másfél embert elvesz belőlem, elkértem magamat (most sem tudom eléggé megköszönni azt, hogy mindezt megengedték a számomra), a maradék fél embert felajánlottam Andrásnak és a művészeknek, és elkezdtem ezen az egészen gondolkozni. Úgy, ahogy szoktam, néha amikor fürdök, néha amikor keresztülsétálom a Népligetet, néha akkor, amikor mások beszélnek hozzám, de olyan is volt már, hogy a snidlinghagyma pucolása közben járt ezen az agyam. A Váriék, Ferenczi Györgyék, a Szirtes Edina, meg a János Vitéz…
A Petőfi, a Sándor írta, akin szülővárosom, Szabadszállás és Petőfi hivatalos szülővárosa, Kiskőrös egész gyerekkorom alatt azon veszekedett, mit is kell majd beírni a leendő wikipédia-cikkbe: Szabadszállás, vagy Kiskőrös? A legenda szerint egyébként az öreg Petrovics Szabadszálláson összeveszett és megharagudott – bár, ezt nehezen tudom elképzelni egy olyan helyen, ahol nagy a hő, sík a föld, és nincs semmi más, csak kunok mindenfele – arra, akire nem kellett volna ebben az esetben, ezért még vajúdás közben elindultak lovaskocsival Kiskőrös felé, aztán út közben meglett Sándor, megtörtént, aminek akkoriban meg kellett történnie, legvégül pedig hazajöttek Szabadszállásra.
Persze, miért pont azt tudnánk Petőfiről, hogy hogyan és hol született meg, amikor azt sem tudjuk, hol nyugszik. Viszonylag kevés élet sikerül ilyen vadul. A vadság a zsenialitás velejárója. Még ha mindezzel a magyar nyelv költőtengerében óvatosan kell fogalmazni, annyi azonban szent, hogy a János Vitéz egyedi a honi nyelvben.
Na, de mit kezdenek ezzel az Andrásék? – festem éppen a hátsó udvaron a kerítést. Hogyan lehet a Kacsóh Pongrác-dallamokat átírni? Hogyan kell azt? És a Ferenczi György majd karmester lesz? Vagy csak a Rackák hangszerei lesznek a hangszerek? Lesz Illuska, meg Kukoricza Jancsi is? Bemernék vállalni, hogy egy plakáton a Kukoricza Jancsi pattogatott kukoricát eszik?
Szóval, úgy gondoltam, olyan szagot éreztem, hogy itt valami egészen egyedülálló dolog készül. Engem pedig soha nem érdekelt annál semmi jobban, mint hogy egyedit, ha lehet, olyat hozzak létre, ami azelőtt ritkásan leledzett. Egyetlen csodálatomat is csak az olyan műveknek, alkotásoknak, folyamatoknak tudom odaadni, amelyekről ugyanez az eredetiség ordít. Ahogyan Békefi András elmondta, hogy mire készülnek, mintha csak azt üvöltötte volna a fülembe: akármennyire is próbálsz belekötni, ez az, itt van, láthatod, miként áll össze ez a dolog, hallhatod, mit mondanak a művészek miközben összerakják ezt a darabot, láthatod, amit más nem.
Aztán onnantól kezdve már azon kezdtem el gondolkozni, hogy hogyan tudnám elmondani mindenkinek ezt. Pár héttel, pár beszélgetéssel később pedig már azt is tudtam, hogy egy hihetetlenül megrázó, felkavaró, és mindenen átsöprő élményben lesz részem.
Az ilyen utakon soha nem féltem.
Az ilyen utak jók.
Az ember néha megáll picit, kinyújtózik, beleszív egy nagyot a levegőbe, örül a tavasznak, örül annak, hogy még él. Aztán sétál tovább, előrefelé, közben figyel, néz, és legvégül, ameddig csak bírja, ír.