Azt se tudtuk, egyáltalán lesz-e bármi. Nem csak előadás, élet, normális, úgy, ahogyan azt megszoktuk, megismertük. Fura volt maszkban a római felé buszozni. Fura volt üresen a Római part. Éppen még mindennek az elején voltunk, karanténnak, ennek az új életnek, mindennek, ami még előttünk állt, és hosszú idő, talán évtizedek óta most először volt olyan, hogy nem tudtuk mi jön ezután. Mire már azt gondoltuk, hogy vége a történelemnek, akkor a történelem berakott egy új, tiszta lapot az eddigi utolsó oldal mögé.
Odafelé azon gondolkoztam, vajon a bezártság, ez a bizonytalan állapot mennyit segíthet az alkotásban? Egyébként is egy ismeretlen élet előtt állunk, és Mókus is éppen arra készült, hogy hamarosan megteremt egy addig csak homályosan sejtett világot. Zenét szerez (zenét szerel). Csak a gondolataimban mertem Mókusként rá gondolni, az életben megmaradt Edinának, Szirtesnek.
A sok youtube-videó, a költészet szeretete, az alázat, és a tanulhatatlan zsenialitás még a laptop szemet szívó tompa fényén keresztül is átjött. Így figyeli az ember a tigriseket is, csodálattal, elmerülve gyönyörűségükben, valami rejtek mögül, ahová nem ér el egy olyan kar, amely erősebb az enyémnél.
Tehát a Rómaira beszéltük meg a találkozónkat, ami talán csak hajnalanta szokott ilyen kihalt lenni. Egy palacsintázó előtt találkoztunk, majd némi kocsikázás után megtaláltuk a helyünket. Nem könnyen, de három fa takarásában, némi valahonnan ott maradt betonalapon találtunk két helyet.
Vakított a nap, kissé száraz volt körülöttünk minden, zörögtették az ágakat a gyíkcsaládok, miközben mögöttünk tanakodón és értetlenül cuppogott a Duna sokezer ajka. Illik felemelni tekintetünk a lábfejünkről, ott volt előttem a hölgy – félig állva, félig ülve, az egyik fa nagy árnyékában –, aki újrahangszereli a János Vitézt Kacsóh Pongrác 1904-es munkájából.
Ahogyan az írók személyiségére soraikból következtetni lehet, kíváncsi voltam, így megkérdeztem, bele a közepébe: a zenében ez lehetséges? És ha igen, akkor milyen ember lehetett ez a Kacsóh Pongrác, mit mondanak el a dallamok? Hogyan kezdődött ez a viszony a darabbal?
– Meghallgattam egy régi színházi felvételt, és akkor azt gondoltam, hogy jó, ahogyan ez most van, én abbahagyom. Nagyon durva – sodort el feltörő gondolataival Mókus, Szirtes Edina, akár a heves vízfolyam az iszapból kitépett fatörzset. – Nagyon szépen van hangszerelve, gyönyörűen éneklik. De egy pár helyen elgondolkoztam, hogy ezt mégis, hogyan fogom megcsinálni? Elképesztő… Pláne áthangszerelni. Hogyan kezdjünk mégis ehhez hozzá? Honnan fogjam meg? Ez nagyon nehéz volt. De azt csináltam, hogy a főbb dallamokat, hangokat, amiket megjegyez az ember, azokat elkezdtem játszani a zongorán, énekeltem hozzá, mintha egy pop-dal lenne. Dallamként kezeltem. Muszáj elfelejteni az eredetit, mert különben az ember nem nyúl hozzá, mert tényleg zseniális. Amikor csak a dallam marad, vagy a hangkészlet, a dallamnak a jellegét, akkor könnyebb dolgunk van.
Tehát, ilyen volt Kacsóh Pongrác és Szirtes Edina találkozása abban a térben, ahol és ahogyan ők ketten találkozni tudtak egyáltalán, a zene által teremtett közegben. Arról már nincsenek feljegyzéseink, hogy Kacsóh melyik résszel küzdött a legtöbbet, de Szirtes Edina elárulta, hogy számára a nyitány megírása volt a legnehezebb. Majd emlékezzenek vissza ezekre a sorokra, amikor élőben hallgatják a János Vitéz élőzenés tánckölteményét, jusson eszükbe, ha vége a nyitánynak, mert előzetesen Mókus ennyit mert mondani:
– Szerintem nem lett béna.
Mókusban talán az fogott meg a leginkább, ahogyan a versekhez viszonyul. Hallottam én már sok embert a versekről beszélni. Volt közöttük szimpla rajongó, alföldi kőműves, a neves vidéki lap irodalmi szerkesztője, de még magukat a költőket is hallottam erről beszélni. A versről. Olyannal viszont még nem beszéltem, aki maga is több verset megzenésített, olyannal meg pláne nem, aki úgy fogja a kezei között ezeket a magukra hagyott árvákat, ahogyan a világra lökték ezt a sok szerencsétlen gyönyörűséget. A János Vitéz hangszerelési folyamatát párhozamba állítottam a versek megzenésítésével.
– Nálam ez úgy megy, hogy addig olvasom a verset, amíg el nem kezd énekelni, vagy pulzálni, amíg ki nem jön, hogy szerintem mit akart önmagában hordozni. De a János Vitéz teljesen más feladat, mint egy verset megzenésíteni, hiszen itt egy meglévő zenét kell egy egészen más világba helyezni. Azt kellett megtalálnom, hogy mégis hogyan lehet ezt megcsinálni? A hangszerelés ebben az esetben ugyanolyan érték, mint maga a dallam, hiszen a hangszerpark teljesen más, mint az eredeti műben.
Ezzel kár is lenne vitatkozni, a Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackák valóban teljesen más hangszerekkel hódolnak szenvedélyüknek, mint annak idején Kacsóhék. Kívülről éppen emiatt olyan izgalmas a János Vitéz 2020-as megvalósítása. De ami kívülről egy érdekfeszítő folyamat, az belülről a művészt a legelemibb odaadásra készteti, és mire végez a művel, talán már maga is más lesz a végére.
– Ferenczi Györgyék stílusa ebben a helyzetben adott, én nagyon-nagyon szeretem őket. Ők egy nagyon szikár, egy nagyon erős, egy igazi szittya, karakán hangulatot hoznak az én kis álmodozó, repdeső pillangóimhoz. Tehát, ezért kezdtem el a dallamokat énekelni, hogy elfelejtsem, honnan is származnak, milyen műből érkeztek. Úgy kell ezt kezelni, mint egy jazz-alapot. Megvannak a dallamok, és akkor jönnek a kiváló előadók, akik hozzáteszik a részüket, és megőrülsz, hogy mégis miként tudják így előadni, harmonizálni azt a dallamot. Tehát, a mi esetünkben erre az alkotásra van szükség.
De a közös alkotásból még egy picit irány vissza a magányhoz. Amikor még csak egy dallam és egy zeneszerző méregeti, kerülgeti egymást a küzdőtéren.
– Megvan a dallam, elkezded játszani. Harmóniát teszel alá, hogy ne árválkodjon (a dallam). És akkor egyszer csak ott van egy gyönyörű meder, amiben folyik (a dallam). És akkor az a kérdés, hogy te folyót, patakot, tengert, kiszáradt medret, vagy özönvizet szeretnél…
És ekkor Mókus picit elkezdett énekelni, majd ritmust tapsolni, miközben egy hajó is elment mögöttünk, a hullámok alig pár méterre tőlünk simogatták meg az örökké félig ázott partot. Az alábbi sorokat pedig úgy éreztem, nem lehet leírni, amit pedig magyarul nem érdemes leírni, azt meg kell hallgatni…
(Mókus meghallgatásához indítsd el a lejátszót. A hangfájl hossza: 1 perc és 12 másodperc)
A bizonytalanság, ami az ismeretlen előtt átjárja a lelket, gondoskodik arról, hogy az ember mindig a megfelelőt szót mondja ki, hangot énekelje el. De vajon a hangszerelés során van-e olyan, hogy az ember tudja, ez megvan, meg lesz, az ember elkapta a hangot, mint egy szökni készülő tolvajt és a lábai elé vetette, lássa arcát. Vagy előfordulhat olyan, hogy egy pazar nyitány után úgy kell szenvedni a következő hangért, mintha soha életében ki sem talált volna semmit.
– Van olyan, amikor elbízod magad, hogy ez már megvan, aztán jön egy olyan tétel, amivel képtelen vagy haladni. Miért ne lehetne ilyenkor azt kihasználni, hogy van egy zseniális zenekar? Miért ne lehetne azt mondani, hogy játsszuk már le ezt a részt, és valakinek nem ugrik be valakinek valami? Ettől lesz egy igazán inspiráló, izgalmas és alkotó a közeg. De, hogy elmondjam, mennyire változatos a János Vitéz is: a nyitány például nagyon nehéz volt, közel egy hétig készült, de emellett volt olyan is, amikor kitaláltam olyan részeket, ami kicsit túlmutat a Kacsóh-féle világon. Az eredetiben például volt szájharmonika-improvizáció? Persze, hogy nem. De itt vannak ezek a csodálatos improvizációs zenészek, és itt van a Ferenczi Gyuri, aki ha kitalál valamit, felrobban a színpad… Nem lehet az, hogy Gyuriék csak szolgáljanak, akkor lesz színes és sikeres a produkció, ha mindenki kidomborítja és hozzáteszi az előadáshoz azt, amiben kiváló.
De mindez csak a zene, amire még táncolni is kellene valamit. A Varidance táncosait a darab ötletgazdája, a társulat vezetője és koreográfusa, Vári Bertalan irányítja – arra a dallamfolyamra, amit Mókus megír a számukra a Kacsóh-műből kiindulva.
– Természetesen a táncosokat, a koreográfiát is figyelembe kell vennem egy ilyen helyzetben. Volt már olyan korábbi munkám, amikor a táncosok kérték, hogy picit lassabb legyen a zene. De olyan projektben is volt már részem, amikor annyira virtuóz és nehéz volt a muzsika, hogy a zenészek nem tudták eljátszani, miközben a táncosok cukkolták őket, hogy felőlük mehetne ez még ennél gyorsabban is. A János Vitéz esetében Berci elmondja, hogy milyen koreográfiát szeretne, és ahhoz igyekszem belőni a dolgokat. Olykor eléggé mértani feladat mindez – komolyodott és mosolyodott el egyszerre Mókus. – Személyesen még nem tudtunk próbálni, de mindenről csinálok egy demofelvételt, azt elküldöm Berciéknek, átnézzük, kell-e valamit valahol változtatni. Nagyon várom a közös próbákat, azok lesznek majd az igaziak. Picit szomorú otthon, de úgy tűnik, eljöhet majd az az időszak, amikor ismét együtt tudunk dolgozni a János Vitézen.
Visszakocsikáztunk a palacsintázó elé, sokáig néztem, ahogy Mókus elhajt az autóval. Olyan volt, mint akármelyikünk, nem is látszott rajta, hogy mire készül. Hogy mi jár a fejében, és hogy ő neki miből áll egy munkanap. Szeretem a világot, tudva, hogy ezek az emberek, akik ilyeneken törik a fejüket, itt vannak közöttünk. Ezután tudtam, ha netán világ nem is lesz már, de a János Vitéz el fog készülni.