Bennünk lüktet a világ...

Kulisszák mögött

X.

1.
A harmadik dunaújvárosi nap reggelén, amikor felébredtem, és pár másodperc után realizáltam, hogy éppen hol is vagyok, fizikailag, azon kaptam magam, hogy a János Vitéz dalai, dallamrészletei váltakoznak a fejemben. Ritmusra végeztem hát a reggeli rutint, és mire kiléptem szállásom ajtaján, már végigvettem a legtöbb dalt. Dunaújváros és az a pár perc séta, amíg a Bartók Kamaraszínházat elértem, ideális terep volt a zene ilyesfajta, fejben való hallgatásához. A harmadik napra már megtaláltam azt az útvonalat, ahol a legtöbb fa mellett sétálhatok el, a színház környezetében pedig már könnyű volt a dolgom, mert az épület háta mögött – ahonnan én mindig érkeztem – egy kis békesziget lett kialakítva sétánnyal, egy Bartók- és egy Kodály-szoborral, játszótérrel, még egy napnyi olyasféle nyugalommal, amit a város ritmusa, hangulata, az emberek békéje és természetes kedvessége egyébként is táplált.
Tovább

IX.

1.
Vonattal utaztam Dunaújvárosba. Az előadás helyszínére. A János Vitézére. Ezek az új vonatok már/még nem tudják, hogy milyen rozogán, koszosan, a dohányfüstöt a beleikben hordozva soha be nem tartani a menetrendet, és vagy túl hamar megérkezni, vagy túl későn besiklani az állomásra. Tovább

VIII.

1.
Mondtam én már az elején is, hogy ez érdekes lesz. Mellőzni fogja az unalmat, a lendülete sodró lesz, felkavaró, ellentéte mindannak, amit a hétköznapokban megszokhattunk. Mint egy hatalmas fatörzs, amit ha leengednek a folyón, mire a nyugodtabb részre ér, ugyanaz a törzs marad, csak már teljesen másféle és másmilyen állapotban.

Tovább

VII.

1.
Másodszorra lépdeltem életemben a Hölgyválasz felé, a táncstúdió irányába, ahová az adott napra a Varidance táncosainak meghirdették a próbát. A táncstúdió kivételes helyen van, ha összekötnénk az Oktogont, a Madách Színházat, a Klauzál teret, a Bajcsy-Zsilinszky utat, és az azon fekvő Arany János utcai metrómegállót, akkor pont a közepén lenne a Hölgyválasz. Szeretem az olyan utcákat, változó, éppen idehaza, vagy külhonban bukkanok rájuk, amik olyanok, mintha soha nem lennének szemetesek. Errefelé olyanok az utcák. Tovább

VI.

1.
Minden sikeresen, jól működő szervezetben van egy olyan motor, hajtóerő, ami egy meghatározott, meghatározható pontból fakad. Valahonnan egyszer a földrengés is elindul, ilyesforma ez is, csak éppen nem összedől hatására minden, hanem épül. Szépül, finomodik. Általa a dolgok a helyükre kerülnek, akár olyan módon, nem gondolták volna valaha is, nekik ez a hely ideális – lehet. Ahogyan a festő a színeket, úgy ez a hajtóerő, akár a csillagokat ide-oda csúsztatgató univerzumolaj, pontosan abban a harmóniában képes alkotni, amit a tér, az idő és vélhetően még megannyi felfedezetlen kontroll és keret enged neki.

Ez nálunk az András, a Békefi.
Tovább

IV.

1.

Már kezdett zavarni, hogy minden ennyire tetszik. Túl könnyen levehető vagyok a lábamról. Tartottam ettől. Mintha az érték az lenne, kezdtem ezt hiányolni magamból, ha az ember távol tartja magát mindentől, és a dolgokra úgy tekint, ahogyan bármelyik több ezer méteres hegy a körülötte elterülő lankákra. De az az igazság, hogy éppen csak megmerítettem a lábam ebben a világban, ami a színpadhoz, a zenéhez, a tánchoz köthető, így az óvatos szerénység, és az abból fakadó őszinte rácsodálkozás esetemben törvényszerűen indokolt.

Tovább

III.

1.

Néha van úgy, hogy ha meglátjuk a másikat, akkor azon kezdünk el gondolkodni, vajon ha megsuhintana, akkor megfeküdnénk-e, vagy ha mi suhintanánk meg őt, akkor vajon megfeküdne-e ő. Szóval, amikor életemben először személyesen is találkozhattam a Ferenczi Györggyel, akkor rögtön szemet szúrt törzsének és nyakának jellegzetes tartása, vállának háborúkat magába foglaló esése, tekintetének fókusza. Biztos voltam benne, hogy bokszol. Olyan volt, mint egy folyton megfeszített íj – látható, fogható és elérhető az állapot bárki számára – mégis, az embernek jó néhányszor beleremeg csak a keze egyáltalán, mire úgy tudja tartani, ölni tudjon a fegyver. Ilyesmi módon képzeltem el már az első pillanatban a Gyuri és a felettünk való viszonyát. Egy íjjal bármit meg lehet tenni, képes lazulni, feszülni, elpattanni és újraéledni, egy valamit nem tud csak az íj: nem íjnak lenni képtelen.
Tovább

II.

Egy magyar irodalomrajongó nem lehet közömbös a vonatok iránt. Már csak azért sem, mert: „Vonatfütty.”. A komplett, ahányéves magyar irodalomban mindössze egyszer lehetett megalkotni ezt a versszakot, egyszer volt neki helye, akkor, ott, ahová le lett írva. Emiatt a vonatokra, ezekre a kékes-sárgás valamikre, meg az elődeikre, a pöfögő feketékre úgy tekint az ember, mint a görög istenekre, vagy Attilára, Neróra, vagy a komplett két világégésre: megfoghatatlanul, elképzelhetetlenül nagyként, a világot az aljától a tetejéig felégető démonnak látva. Szóval, valahogy mindig is közel laktam a vonatállomásokhoz, ezért ha vonatfüttyöt hallok, vagy magát a köszörülő vonatrobajt – ahogyan a boltban a parizert felvágja a tekergő körfűrészkorong -, mindig megnyugszom. Pláne, ha esteledik, vagy egészen este van, bármennyire is furcsa, nekem a vonatoknak akkor van igazán értelmük: az alföldi tanyák között a kuvaszok, korcsok ugyanígy bolyonganak éjszakánként a vaksötétben. Tovább

I.

Azt se tudtuk, egyáltalán lesz-e bármi. Nem csak előadás, élet, normális, úgy, ahogyan azt megszoktuk, megismertük. Fura volt maszkban a római felé buszozni. Fura volt üresen a Római part. Éppen még mindennek az elején voltunk, karanténnak, ennek az új életnek, mindennek, ami még előttünk állt, és hosszú idő, talán évtizedek óta most először volt olyan, hogy nem tudtuk mi jön ezután. Mire már azt gondoltuk, hogy vége a történelemnek, akkor a történelem berakott egy új, tiszta lapot az eddigi utolsó oldal mögé.

Tovább

0.

Télen hamar jön a sötét, sokszor van köd, hideg és fáj az embernek, ha jégre esik. Ilyenkor néha senkinek nincs kedve elhinni, hogy a telet mifelénk enyhülés követi. Ha a csontokat, a csontokon a húst, a húson a bőrt tépi a fagy, ha úgy játszik a szerencsétlen lélekkel az elmúlás, akár mi a bálnákkal a tengerben, akkor nehéz hinni. Ilyen tél volt, amikor némileg megmagyarázhatatlan okból megcsörrent a telefonom, és Békefi András felhívott azzal, hogy mizújs. A mizújsok után elmondta, hogy a Ferenczi György és a Rackajam játszaná el azt, amit Szirtes Edina meghangszerel. És erre jönne még rá a Varidance táncosainak mozdulata, robaja.
Súlya.
Ez lenne a János Vitéz.

Tovább