Bennünk lüktet a világ...

IX.

1.
Vonattal utaztam Dunaújvárosba. Az előadás helyszínére. A János Vitézére. Ezek az új vonatok már/még nem tudják, hogy milyen rozogán, koszosan, a dohányfüstöt a beleikben hordozva soha be nem tartani a menetrendet, és vagy túl hamar megérkezni, vagy túl későn besiklani az állomásra. Nehéz nem szeretni, hogy az ember már nem ragad oda a foltozott bőrüllésekhez, hogy az ember tudja hol tart, mert írva és mondva is vagyon az út során, és azt az érzést is nehéz visszasírni, amint a kabinba belépő embert fejbelöki a vagon bűze, amit fürdésig minden utas magán is viselt. De azért egy picit mégis hiányzott az érzés, hogy a meleg, ragadós, kilátástalanul döcögő szerelvényből bosszankodjon az ember, hogy hát nem megyünk, hogy aztán a lehúzott ablakból befúvó meleg szél felkapja álkapcsánál a dörmögők fejét, és kifelé irányítsa az ablak felé, amin át látni, hajladoznak, forognak a nap felé, szökkennek, nőnek és elhullnak a sokak és az igazán lényegesek. De ami nekem új, vagy éppen már unalomig megismert, az másnak majd pontosan az ellenkezője lesz. Lehet. Akár a darab, nagy forradalmárunk története, Kukoricza Jancsi esete Iluskával és legalább két világ szerzeteivel. Amifelé tartunk, már mióta, elmaradt premiertől az újabb kitűzött premierig.

Jó út, jó út.
Történelmi.
Más.

Az egész úgy indult, hogy fura volt maszkban a római felé lépdelni, ma pedig már fura volt fedetlen arccal a Bartók Színház felé haladni, ahol most már tényleg megtörténhet, ami meg szokott történni normális esetben: egy társulat eggyé válik egy darabbal, majd bemutatja azt a közönségnek.

A Varidance, Vári Bertalanék a vírus hullámai alatt, amikor erre csak lehetőség nyílt, dolgoztak tovább, és idővel befejezték a darabot. Amennyire persze véglegesnek lehet tekinteni bármikor is egy előadást. Olyannyira, hogy zárt ajtók mögött Dunaújvárosban már volt is egy “premier”, egy amolyan nézők nélküli, ahol az első másodperctől kezdve az utolsóig együtt éltek a színpadon a táncművészek, és a zenészek, Szirtes Edina Mókus, Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák. Aki látta, nem felejti, és újra át akarja élni. Mert olyan lett, új, friss, eredeti, szórakoztató, pezsgő, élő és lüktető, amilyenre vágytunk. Ítélni ilyenkor persze még nem lehet, és ezt egyébként is a nézőnek kell megtennie. De ez a fenevad, ez a mindenki által ismert klasszikus, Petőfi Sándor János Vitéze olyannyira közismert, és olyan sok dolgot tettek már ezzel a történettel, hogy a kockázat mindvégig ott volt, sőt, soha el nem múlóan ott is lesz, hogy a poros, ódon lapokra írt négysorosok elvésznek valamiféle mázban, a megfelelés kényszerében, vagy az erőszakos újításban. Olyan kevés esély volt arra, hogy lehet ezt lazán és szellemesen is. Ott voltam a környezetükben, láttam, hogy hogyan születik meg a koreográfia, hogyan születnek meg a dalok, hogyan illesztik össze a kettőt, és hogyan gondozzák, szépítik, véglegesítik azt a vázat, amit megkaptak, az élőzenés tánckölteményt. A miénket. A Varidance-féle János Vitézt.

Amiért Dunaújváros felé tartottam, az ok tehát ez volt. Premier! Előtte pedig még két utolsó nap, két utolsó próba kedden és szerdán, majd csütörtökön az előadás.

2.
A próba előtt a színpad, akár a reptereken a leszállópályák – egymásnak mutogató emberek, mindenki pakol valamit, láthatóan okkal és céllal, gyorsan, határozott irányból határozott irányba. A keddi próbán a jelmezek csak később, este kerültek elő, akadtak még eldöntendő kérdések a darabbal kapcsolatosan, de… Amikor az első felvonást követően, a szünet alatt a szomszéd közért kávéját kortyolgattam az árkádok alatt, mielőtt kettébonthattam volna sajtos pogácsámat a közepén megszakadt íve mentén, arrafelé sétált Bizják Gábor, az 1ső Pesti Rackák zenésze. Ugyancsak kávéért – a délelőttöket se a zenész, se az író ember teste nem viseli könnyen. Ahogy felnéztem, és megláttam Gábort, látható volt, valami jár a fejében, de rám nézve mondta is: “Jó lesz ez, jó lesz ez, még kitisztulnak azok a részek, amiknek kell, és jó lesz ez. Azt érzem, ez működni fog. Azt érzem.”

Az általam korábban videófelvételen látott verzióhoz képest is alakult a darab. Kerültek bele új részek, új megoldások, zeneileg, táncban egyaránt. Ezek a részek nem vettek el az összképből, sokkal inkább úgy tűnt, olyan hiányt töltenek ki, ahol az alkotók még kevésnek érezték a darabot. Az új részektől komplexebb, teljesebb lett a táncköltemény. És még ez sem végleges, hiszen a próba során is volt olyan rész, ahol Vári Bertalan megállította a jelenetet, és akadt olyan rész is, aminek a végleges eldöntése a holnap feladata. A csütörtöki premier előtt még ott egy szerda is! Egyébként sem hiszi el az ember, hogy lesz premier, de a darab egyik főszereplője, Hernicz Albert összefoglalta a helyzetet: “nekifutunk harmadszorra is!”

A keddi próba reggel 9 órától este 9 óráig tartott, ez idő alatt a társulat előadta mindkét felvonást, majd következhettek a részpróbák, ahol egy-egy jelenetet, mozdulatsort külön-külön is elgyakoroltak. Kétszer-háromszor, sokszor, amennyiszer kellett, ezeknél a pontoknál Vári Bertalan már a legkisebb részleteket instruálta: egy ruha, egy torok megragadása valóban egy erős mozdulat legyen, a zene hol legyen csendesebb, hol keltsen több félelmet, és mennyit kell bégetnie egy kis birkának, mire elindulhat a muzsika. Békefi Andris is végig ott volt mellette, segítette, amiben csak tudta. András szúrta ki, az ő szeme vette észre a sokadik jelenet egy pontján, hogy nem a megfelelő díszletet világítják meg a lámpák. Ugyanis a világítás is másodpercre ki van számolva, abban sem lehet hiba, még egy másodpercnyi sem. De András akkor is ott volt, amikor a csatajelenet kavalkádjában nagyon nem volt mindegy, hogy a nagy lendületben, karddal a kezében ki merre csap, fordul, hasít, rohan tovább. És amikor mindezzel megvoltak, akkor még egyszer elpróbálták az elejétől a végéig az előadást.

Még az előadásvégi tapsrend is sorra került: “reméljük, tapsolni fognak” – foglalta össze várakozásainkat Vári Bertalan, és azt kell mondjam, érdemes lesz alaposan megtaposlni a Varidance társulatát, Szirtes Edina Mókust, valamint Ferenczi Györgyöt és az 1ső Pesti Rackákat, mert a két felvonás hamar elmegy, és ekkor, visszatekintve, a táncművészek és karaktereik újbóli megjelenésével érti meg az ember, hogy mennyi mindent kapott az előadás során. Korábban írtam arról, hogy a zene és a tánc egy végtelen egyveleget ad ki, amiben a swingtől kezdve a drum and bass alapokig a világzenén, vagy a magyar nótán át minden megtalálható. Nos, ez a sor kiegészült egy kis metálos, tehát kemény rockzenére utaló résszel is. Ezt is csak most vettem észre, két nappal a premier előtt, ahogyan azt is, hogy bármennyire egyértelmű számomra a János Vitéz története, az számomra mindig egy kalandos hangulatú darab volt, és soha nem szerelmes. Se diafilmen, se a mesében, sehol nem tudtam azt érezni – se gyerekként, se később -, bármennyire is ott volt az orrom előtt, hogy Jancsi és Iluska ennyire szeretik egymást. Pontosabban, azt éreztem, hogy szeretik egymást. De csak azt. Nem azt, hogy mennyire. Soha nem éreztem még a János Vitézben szenvedélyt, vágyat, azt, hogy Jancsinak tényleg és őszintén fáj az, hogy Iluska elment. Az újralátás öröme… Minden csak cselekedet volt, megszokás, rutin. János Vitéz ez szokta csinálni, szereti Iluskát. Nem éreztem a történetnek ebből a részéből soha semmit egészen Hernicz Albertig és Bánházy Eszterig, a mi János Vitézünkig, és a mi Iluskánkig. Nem csak ők, a többi – a mai próba után nagyon nehéz nem azt írni, hogy színművész – táncművész is azonos a karakterével, mindenki megtalálta a darabban a helyét. De ők ketten valami olyat tudtak elhozni, ami számomra egy új árnyalattal gazdagította az eddigi János Vitéz-élményemet.

3.
Ha már így elhúzódott a vírus, és emiatt folyamatosan kerültek kijelölésre az új premier időpontok, majd ugyanazzal a lendülettel került mind törlésre, ha már ennyi bizonytalanságon, gyászon, nehézségen át kellett menni, akkor legalább ez a darab szebb, érettebb és mélyebb lett ez idő alatt.

Május 27. Még két nap.
A világ egyik legszerencsésebb embere vagyok, hogy egy hétköznap délelőttjét, majd délutánját azzal tölthettem, hogy ezeket a csodálatos embereket figyeltem, ahogy mániákusan dolgoznak valamin. De mi is ez? Mi a János Vitéz? A sajátunk. Amikor eljátsszák, amikor ezzel foglalkoznak, azt miért is teszik? Miért jönnek majd el az emberek megnézni ezt a darabot? Ennyi embert hogyan vonzhat egy ilyen dolog? Hiszem, hogy nem csak számomra, más számára is a terápiát, a gyógyulást, az élet megragadását, a reményt és valami olyat jelent, amit nem kell megfogalmazni és nem kell leírni, pontosan a nevén nevezni.