IV.

1.

Már kezdett zavarni, hogy minden ennyire tetszik. Túl könnyen levehető vagyok a lábamról. Tartottam ettől. Mintha az érték az lenne, kezdtem ezt hiányolni magamból, ha az ember távol tartja magát mindentől, és a dolgokra úgy tekint, ahogyan bármelyik több ezer méteres hegy a körülötte elterülő lankákra. De az az igazság, hogy éppen csak megmerítettem a lábam ebben a világban, ami a színpadhoz, a zenéhez, a tánchoz köthető, így az óvatos szerénység, és az abból fakadó őszinte rácsodálkozás esetemben törvényszerűen indokolt.

Egy március 15-i ünnepségén volt egy feladatom, be kellett rohannom jobbról a színpadra, és azt kellett üvöltenem, hogy: „Sándor! Petőfi!”. És ezt követően volt még egy mondatom, amire már nem emlékszem. Én figyelmeztettem Sándort a bajra, de az egészből leginkább az maradt meg, hogy a Petőfi Sándort játszó társamnak meg kellett ragadnom a bal vállát, és úgy kellett elmondanom neki azt a plusz egy mondatot, és emlékszem, annyira fura, életszerűtlen volt, amit és ahogy kértek tőlem, hogy rohanjak be és ragadjam meg a vállát, és mondjam azt, amit, hogy amikor mondtam a szövegemet, a Petőfi Sándort játszó társam fülét néztem, véletlenül sem néztem a szemébe, meg tudjam őrizni komolyságomat. Aztán, amikor a leendő drámaszakkör időpontja egyezett a fociedzésekkel, akkor eldőlt, hogy ez az iskolai előadáson a nagyközönség elé tárt mellékszerepem lesz színészi pályám csúcsa.

Tánc. A világ történéseiből kevesebbet megismerő, ám éppen ezért egy végtelenül szende lélekből is kiszaladhat a vágy: legyen tánc! Alapvető igénye az embernek, hogy ütemekre ütemesen mozogjék.

Nekem a táncban a legjobban az tetszett, hogy hozzá lehetett közben érni a lányokhoz. A kilencvenes évek közepén az alföldi kultúrházban így lettem én az induló társastánc tanfolyam egyik legstabilabb pontja. Az belefért a foci mellett is, szakítottam időt rá.

Megtanultuk a ping-pong rockyt, amiből a mai napig meg van pár lépés, az angol, a bécsi keringőt, talán még egy kis csacsacsa is volt. Na és persze a vizsga, amikor a kultúrház megtelt családtagokkal, és a családtagok a nézőtérről figyelték a sajátjukat, mire ment el az a pár ezer forint az elmúlt fél esztendőben.

A zene pedig sokáig egyet jelentett a számomra azzal, hogy megráztam derékig érő hosszú hajamat, mögöttem zúzott a banda, szinte szétszakadt a dob, torzult a gitár, pattogtak a basszusgitár gilisztavastag húrjai, és a megfelelő pillanatban beleüvöltöttem a mikrofonba. Szinte majd szétesett a próbateremként használt épület. Akik a próbák időpontjaiban elhaladtak az épület mellett (egy kis alföldi város szombat és vasárnap délutánjairól beszélünk), foghatták a fejüket. Fiatalok voltunk tele energiával, lázadással, és semmi más célunk nem volt, mint hogy úgy nyomjuk a metált, ahogyan a vhs-kazettákon, vagy az itt-ott már elérhetővé váló új csodának, az internetnek köszönhetően egyre több külföldi videón láttuk. Az ilyesfajta muzsikálással telt el a kamaszkor, és mire kinőttük volna magunkat, mire kitanulta mindenki a maga módján a zenélést, mire be tudtunk vállalni egy-két koncertet, természetesen szétesett az egész. Addigra minden zenésztársam egy másik zenekarban volt, engem nem hívtak sehova, de képtelen is lettem volna bárhol, bárkikkel. Gyerekkori barátokkal alapított metálbandája csak egyszer lehet az embernek.

Hát ennyi nekem a színészet, a tánc és a zene. Hajótól a part, mindegyik eltávolodott tőlem: a színészethez éreztem, hogy nincs tehetségem, táncolni azóta is általában hajnali három és hat között szeretek, a zenét viszont egy megismételhetetlen kamasz emlékként elcsomagoltam magamban a búcsúig. Hosszú, házasodó, szülőszobás, költözködő, elválló, munkahelyet váltó, munkával és folyamatos talpra állásokkal, konok kun kitartással teli esztendők váltották egymást mire megjelentek az első ráncok, az első ősz vonalak, az első porckopások. Az ember mondogatja magának, hogy amibe nem hal bele attól erősebbé válik, és közben magának sem vallja be: még ha ezt is kellene éreznie, erő szinte alig van már a kezében. Halad az idő, változik a kor, a világ és a szűk környezet egyaránt, már semmi nem úgy néz ki, mint tíz-húsz évvel ezelőtt.

Az én generációm most csodálkozhat rá életében erre először. Most jutottunk el oda az években, kezdjük el értékelni, ami még elérhet ebben az életben. Már bennünket is hagytak itt társak, a soha meg nem öregedő srácok és lányok, akiknek nem volt olyan szerencséjük, mint nekünk.

Ők most hol lehetnek? Páruk arcára emlékszik-e még bárki úgy, ahogyan én? Hol lesznek újabb tíz-húsz év múlva, és akkor még eszembe jutnak-e?

2.

Az ember tehát egy idő után megtanul örülni annak, ami éri. Jómagam egyre inkább szerencsésnek érzem magam attól, ha szép, jó, értékes ér. Az iskolai előadáson frusztrált a színpad, de éreztem a nézőtérről jövő lázas vibrálást, és megértettem, miért adják oda ennek az érzésnek az életüket a színészek. Elvoltam a tánccal, hiszen már akkor is lenyűgözött a nőiség gyengéd vonalainak sokféle íve. És egy életre belém ivódott a zene és a zenésztársaim iránti alázat, majd az érzés: akármennyire is egyedül maradok, soha nem szabad feladnom, magamra kell figyelnem és mivel más nem fog, ezért leginkább magamnak kell hinnem magamban.

Én úgy érzem, hogy mindezek után elfogadható reakció tőlem az, hogy odavagyok mindattól, amit eddig láttam. De már az első pillanattól fogva. Mármint a János Vitézzel kapcsolatosan. Mióta belekezdtünk ebbe az egészbe, mióta Békefi András felkeresett az élőzenés táncköltemény gondolatával, és hogy mindezt személyesen, mellőlük megélhetem (persze, ha elvégzem rendesen a kommunikációs feladatokat), és már találkozhattam is mindannyiukkal: Mókussal, Bercivel, Gyurival (Andrást régebbről ismerem). Itt, ott, amott, ilyen, olyan, meg amolyan időkben – pedig alig 1-2 hónapról beszélünk, mégis, mintha egy ide-oda vonagló hullámvasúton ülnénk: nem igazán tudja eldönteni a világ, hogy most végérvényesen kifújja lelkét a kéken túlra, vagy vigyázza továbbra is és megőrzi a peremén sétáló sok kis felelőtlen félkegyelműt (bennünket, embereket). Láttam, ahogyan küszködnek ők is a vírussal, nem csak az alkotással, a hétköznapi értelemben vett élettel, hogy zenélni, táncolni kellene, de egész egyszerűen még nem lehet.

Ha nagyon odafigyelek, akkor érzem a másik embert, ahogyan van. Amiként éppen elém termett. Hangulatát, kedvét, érzéseit, ahogyan éppen számára, amíg csak rá koncentrálok, megélt a lét. Nem valami hálás ez a radar, inkább kimerítő, ugyanakkor ez a magyarázat arra, hogy miért varázsolt el Mókus is, Berci, Gyuri és András is csak annyival, hogy beszéltek művészetükről, az alkotásról, a darabról. Sokáig, egészen sokáig az egész János Vitézből, ebből az újból, ami most éppen készül, és amit élőzenés tánckölteménynek hívtunk el, szóval, sokáig nekem csak ennek a négy embernek a szavaiból állt össze az, hogy mi is lesz ez a valami, amit színpadra állítanak.

Aztán a beszélgetések után pár héttel megjött az első hangfelvétel is, a nyitányé. Számomra pedig ez egy picit olyan, mint amikor szombat délelőttönként a társastáncon újra és újra megláttam a szőke lányt, akihez, mint a futballmeccseken a labdához, aligha csak két tucatnyiszor érhettem hozzá, mégis, akkor még érthetetlen boldogságot adott mindössze ennyi is.

Tehát számomra nem szégyen újra és újra elmondani, leírni, szerelmet vallani ennek a nyitánynak, hiszen alig másfélpercnyi felvételem volt az élőzenés táncköltemény nyitányából, mégis azt hallgattam, újra és újra, és aztán mindig újra és a szerelem közöttem és a nyitány között csak ekkor lobbant igazán lángra.

3.

Ballagtam az első próba felé, és nem igazán voltam felkészülve semmire. Céljaim között szerepelt az, hogy ne legyek feleslegesen útban, és ne keljen folyamatosan arrébb pakolni, mint bármit, ami nem oda való, ahol éppen van. De azért ott legyek, ahonnan mindent látok, minden gesztust, minden mimikát, ahonnan érezni a lüktetést, a vibrációt, ahonnan meg lehet mondani, hogy mivel is állunk szemben. Mert először, hogy mi is lesz ebből a János Vitézből, most láttam. Először találkoztam a táncosokkal és először láthattam az 1ső Pesti Rackák tagjait is. Így lépdeltem, és érkeztem meg a próbának helyszínül szolgáló épület elé, cseppet sem nyugodtan.

Bizonyára a helyszínen levők közül sokan nem értenek velem egyet, én mégis úgy éreztem magamat, mintha egy olyan házibuliban lennék, ahol mindenkinek születésnapja van. Izgatott, izzó volt mindenki. Olyan volt ez az egész próba, már a kezdetektől fogva, mint a világ, amiről nem sok mindent lehet tudni, csak annyit biztosan, hogy van, létezik, úgy, hogy mi is a részei vagyunk.

Az első hangokat megelőzően, az első tánclépések előtt a táncosok olyanok voltak, mint a karámból szabadulni akaró, a kilométereken falni vágyó vágtatók. Biztos voltam benne, hogy nem tudják, mekkora erő árad belőlük. A zenészek pedig olyan lazasággal figyelték őket – csillogott a szemük -, keresték a helyüket a székükön, ahogyan lazán és odafigyelve a szörfös keresi azt a vízre oda nem rajzolt vonalat, aminek köszönhetően egy hullám se maga alá nem gyűri, se a levegő üres terébe nem köpi őt, hanem egy titkos világ kapujába vezeti, ahonnan látni és megérteni azt, hogy egyek vagyunk mindennel, és ennek megfelelően egyként is lüktetünk az univerzum minden milliméterével.

Én legalábbis így láttam a készülődést. A mocorgást. Mert mindenkinek picit már kényelmetlen volt sétálni, és nem táncolni, még utoljára átsimítani a hangszert egy textillel, és nem zenélni azon. Nem sok mindent próbáltak el, de amit igen, az olyan volt, hogy nem igen fogom elfelejteni. Minden szép, amit én valaha megérthettem, definiálhattam a színészetben, zenében, táncban, az ott volt előttem. Tényleg kevés már rá a szó, egész egyszerűen a következő feleségem vélhetően élőzenés tánckölteményünk nyitánya lesz. És még akkor is így lesz, ha nem halhatom rá a Varidance táncosainak lépeseit. Mert bár anélkül is csodálatos az az önmagában csak őszinteséget hordozó dallam, de a zene rajta a táncosok robajával, a padlón dübörgő lábakkal, ha az ember felnéz és a füle mellett elkezdi használni a szemét is, egyszerűen csak örömöt és boldogságot érez.

4.

Írtam az előző feljegyzésemben, hogy mint egy megszeppent inas, hánykódtam hajónkon, miközben kecsesen szökkent a nagy viharban előre és előre, kiválasztva a következő hullámot: tehát tisztes megilletődöttséggel próbáltam leplezni a mozdulatlan testtartásommal, hogy én most belül igencsak dülöngélek a felém áradókat megélve. Ahogy írtam, oda sem mertem nézni a Ferenczi Gyurira, aki tőlem balra lépdelt, hangokat adott ki, majd kiengedte a hangját is, és én ekkor pedig megfeküdtem, ahogyan a rendesebb pofonok után szoktak a rendesebb emberek. Kis napkitörések, elvakítanak, megütnek, dobálják a tested, ahogyan az orkák a zsírpárnás fókakocsonyákat. Az első próba kissé még kontrolálatlan, rövid, de annál égetőbb, kimerítőbb, felkavaróbb percei rendesen pofán vágtak. Mert más az, amikor az ember beszélget a másikkal, és tudja róla, hogy valamiben különleges. Zenében, táncban, színészetben. És megint más a dolog, amikor tőled alig pár méterre ezek az emberek összenéznek, és azt mondják: gyerünk!

Van egy minimális, talán tizednyi, századnyi, talán leírható módon nem is érzékelhető szünet. Pont az első pengetés, az első hang előtt. De már a levegővételek után. Abban van a félelem. Akkor már mindenki tudja, mit fog tenni, de még nem kezdte el senki. Ezek az emberek, szerencsétlenek, nem tudnak közepesen csinálni semmit.

És mivel elmondatlanul is tudom róluk, hogy szinte egyiknek sincs nagyobb félelme, mint hogy amit tesz, ha azt nem tudja úgy tenni, ahogyan azt önmagával szemben elvárja, akkor belehal egy picit, és amit csinálnak, az annyira nehéz folyamat, annyira nehéz megélni, hogy még csak egy picit belehalva, annyival kevesebb emberként is sokkal, de sokkal nehezebb. Talán félnek attól, ha csak egyszer is elengedik a tökéletest, akkor soha többet nem kaphatják meg azt az érzést, azt a pillanatot, amiről ez az egész próba szólt, és amiért ők is teszik, amit tesznek. Erről árulkodott a pillantásuk, amikor elhalkult a zene, amikor az összehangolt, koreografált mozdulatok hétköznapivá lágyultak, amikor ziháltan harapdálták a levegőt, amikor véget ért a tánc, véget ért az előadás, véget értek a dallamok.

És a próba után eltűnik a lámpafény, a hangszerek tartóban, a testek lefürödve civil álruhát öltve. Mindenki elindul valamerre, de valójában mind egyfelé, ugyanazt kutatva megyünk. Ez az egy biztosítéka annak, hogy nem csak folyton távozunk, hanem mindig vissza is térünk, és folytatjuk nem törődve azzal, másnak mi tetszik, vagy mi a szép – az ember az ilyesfajta dolgokat önmaga tartása véget végzi el a legnagyobb és legalázatosabb odafigyelésével, ahogyan arra megtanította addigi léte.