1.
Mondtam én már az elején is, hogy ez érdekes lesz. Mellőzni fogja az unalmat, a lendülete sodró lesz, felkavaró, ellentéte mindannak, amit a hétköznapokban megszokhattunk. Mint egy hatalmas fatörzs, amit ha leengednek a folyón, mire a nyugodtabb részre ér, ugyanaz a törzs marad, csak már teljesen másféle és másmilyen állapotban.
Ezt a darabot normális körülmények között sem lehetett volna könnyen összehozni: a János Vitézt mindenki ismeri, mindenkinek van vele szemben egyfajta elvárása, vagy előítélete. Ezt a darabot áthangszerelni a Rackákra, Ferenczi Gyuriékra, majd az egész történetet elmesélni táncban, az ember lehetőségére álló mozgástérrel, nos. Ez az egész pontosan úgy hangzik a számomra, ahogyan eddigi életem során azok a feladatok, amelyek engem is megedzettek, és amiért írhatom ezeket a sorokat, immár a kilencedik bejegyzésben, hol egy picit elszakadva a világtól, hol éppen racionálisabban ráásítva a dolgokra: lehet ezt rosszul csinálni, de csak egyszer, egyetlen egyszer. Mármint nem csak nekem, hanem azoknak, akik valóban vásárra viszik hírnevüket, elismertségüket, művészetüket, idegrendszerüket, magánéletüket, az idejüket, az életüket… Nincs olyan igazi művészet, nincs olyan létrehozandó valódi alkotás, ami előbb, vagy utóbb, de ne tépne ki az emberből valami olyat, amit egyébként nem volt célja oda adni a létrehozandó újnak. Sajnos – mert talán kevesebben őrültek volna bele a művészetükbe a világtörténelem folyamán -, nem sajnos – mert talán legalább van egy éles határvonal, ahol mindenki el tudja választani az őszinte művészetet a gyártósorról lekerülő termékektől – nincsen ingyen ebéd. Az alkotás egyszerre adja meg a földöntúli, istenszerű érzést, és egyszerre szív ki minden erőt bőröd alól. Akár a születés, egyszerre szép és erőszakos.
Rengeteg kiforrott személyiség alkotja ezt a János Vitézt, a sajátunkat, aminek egy tetoválása van: élőzenés táncköltemény. Szakmájukat, önmaguk művészetét értő, és szabadon, légiesen használni képes emberekkel, akikre használná az ember: talentumok; de annyira talentumok csak, mint amennyire Petőfi talentumnak számított a forradalom idején. Ő akkor már vezér volt, ahogy a mieink is vezérek szakmájukban, forradalmárok, ellenállók, a valamilyen naggyal szemben viaskodók, akik a saját kardjukban jobban bíznak, mint bármi másban, akik képesek csoportba verődve valami olyan tenni, amit azelőtt, előttük még nem igazán tett senki. Ködbe sétálók, szemcsés körvonalak, hangjuk van, formájuk van, de már olyan korán elindultak előttünk – ráadásul az akadályok között, mint a fekete szurok, párducként nyúlnak oldalra és fel-le egyaránt – hogy hátrafelé tartani nem lenne értelme kezük, mi pedig egyébként is jobban tesszük, ha visszahúzni a kinyújtottakkal meg sem próbáljuk őket. Még ha annyira borzalmasan nehéz is megállni, ne simogass meg egy cseppkövet.
2.
Megint ég a világ.
Nem mondom, hogy nem volt jó móka a János Vitéz mindeközben – de csak nekem. Én néha leülök egy picit, megpróbálom a csodálatom elmondani, ahogyan egyébként magam számára is csak ilyenkor fogalmazom meg ennyire részleteiben: ekkor az összegubancolódott gallyakat az ember kiegyenesíti, és egy forma szerint egymásba hajtja őket, ám ebből nem egy szőtt kosár, hanem egy szöveges bejegyzés lesz egy internetes weboldalon. Egyébként kedvelem ezeket az érzéseket meghagyni magamnak kibontatlanul – úgy látom, az évek alatt ezek költöznek az ember szemébe -, jó csak formájában érezni valamit, szórakoztató, kedves ábrázatú átok, de összességében hálás vagyok a sorsnak, mert jó velem, folyamatosan elém pakolja az életben azokat a dolgokat, amik után viaskodhatok bátorságommal: mi fér még tőlem bele?
Tehát kibic vagyok, légy a falon, csak a firkász, a Pilvax azon vendége, aki látja, miként lesz egy szél által jó helyre fújt suttogó hangból százak életét oltó penge, és azon az összes torzan megszáradt vércseppecske. Mert ezek az emberek itt körülöttem forradalmat csinálnak. Ők lépdelték előre magukat az első sorba, ahová szemből legelőször célozni fognak. Azon a helyen, ahol ők állnak, ott kell a leginkább vaddá válni, a legokosabbnak, a legegyedibbnek lenni, abban a sorban, ahol ők vannak, akikről már annyi mindent lejegyeztem ide, az az ő helyük, ez vitathatatlan – aki nem odavaló, fél perc alatt leszedik, ők pedig már mióta koptatják ott porrá az élőt magukból…
3.
Lesz előadás, de később.
Amikor lehet, nem most, majd.
Majd, ha talán vakcina, vagy nyájimmunitás lesz.
Lesz premier, de nézők nélkül. Magunkért: legalább két jól felfogható okból.
Öt nap múlva lesz premier, de már nem szórakozom azzal, hogy ezt mondogatom mindenkinek. Jó ideje nem láttam senkit, a főpróbára esek majd be. Voltak azóta próbák, már Dunaújvárosban is, de a másfél emberből most kettőt vitt el elsőszámú szolgálati helyem, így csak Gergő elmeséléséből tudok mindent, aki a próbán engem helyettesített. Mert forog a film is, dokumentumszerű, de még arról sem tudjuk pontosan, hogy milyen lesz – még nem tudtunk leülni egymással szkanderezni. De ezek java már mögöttünk van, megéltük őket, visszük magunkkal előre, a tapasztalat szatyrának füle szinte úgy siklik húsunkba, ahogyan a szalmabálát körbefojtja a madzag, ki-bebuggyan begye.
Télből indultunk, szinte tett egy kört a bolygó, közeledik ismét, vagyis, dehogy: már elmúlt október, jó pár napja november van, igazából itt van újra minden.
De – ezek után – már semmi nem ugyanolyan.