III.

1.

Néha van úgy, hogy ha meglátjuk a másikat, akkor azon kezdünk el gondolkodni, vajon ha megsuhintana, akkor megfeküdnénk-e, vagy ha mi suhintanánk meg őt, akkor vajon megfeküdne-e ő. Szóval, amikor életemben először személyesen is találkozhattam a Ferenczi Györggyel, akkor rögtön szemet szúrt törzsének és nyakának jellegzetes tartása, vállának háborúkat magába foglaló esése, tekintetének fókusza. Biztos voltam benne, hogy bokszol. Olyan volt, mint egy folyton megfeszített íj – látható, fogható és elérhető az állapot bárki számára – mégis, az embernek jó néhányszor beleremeg csak a keze egyáltalán, mire úgy tudja tartani, ölni tudjon a fegyver. Ilyesmi módon képzeltem el már az első pillanatban a Gyuri és a felettünk való viszonyát. Egy íjjal bármit meg lehet tenni, képes lazulni, feszülni, elpattanni és újraéledni, egy valamit nem tud csak az íj: nem íjnak lenni képtelen.

– Ez az egyetlen élet, amit a magam számára el tudok képzelni – kezdett bele karakteres szemüvege mögül a mesélő tekintetével Ferenczi György abba, hogyan és miért is zenélte végig eddigi életét –, ezért érzem olyan jól magamat a bőrömben. Tizenhét esztendősen lementem egy próbára, azelőtt meg sem fordult a fejemben, hogy profi zenész legyek, persze, tizenhét évesen senki sem olyan okos, hogy tudja, mi lesz majd belőle. Mindenesetre, ahogyan először egy zenekari próbán találtam magamat, tudtam, hogy egy tapodtat se szabad onnan elmennem, ez az én helyem. Nem is szoktam gizdáskodni azzal, hogy ezt magamnak köszönhetem, mert arra, hogy ez az én életem, áldásként tekintek.

Ismerik azt a képet, amikor az egyik harcos lesújt, a másik súly a földre hull, és a győztes az ég felé emeli arcát, tekintetét, az imént hadakozó, de most már csak győztes két kezét?

2.

Most már évtizedek óta egyik lábam mindig a szemétben az utcán, a másik meg a járda kimért, rendezett malterfolyamán. Talán ez, és a sportoló emberek mellett eltöltött idő a válasz, miért szúrtam ki elsőre, hogy a Gyuri az ökölvívás – az emberrel azonos korú szeszélyének – hódol. Remek a tartása, kedvelem az ilyesfajta egyenességet, mert nincs benne semmi félrebeszélés, arról szól ami, őszintén, ahogyan máshogy nem is érdemes. Egészen megdöbbentő, ahogyan mindenbe belehajol, testtel (és az ehhez alapzatként tartozó lábmunkával), még hétköznapi helyzetekben is. Nem csoda, hogy a ringben jól érzi magát. Oda be kell lépni, ott valaki más várja az embert, a célok ellentétesek, és csak egy módja – és ezernyi variácója – van annak, aminek a végén az ember úgy néz oda a másik felé: barátom, ma én voltam a jobb, legyőztelek. Minden tiszta küzdelem erről szól, és onnantól kezdve nem a tét a lényeg, hanem az, miként jut el a sikerig az ember és mi az, ami egyáltalán siker a számára.

– A mai kornak egyáltalán nem akarunk megfelelni – tért rá a János Vitéz élőzenés tánckölteményének zenéjére Gyuri -, nem lesz dance-alap a fuszulykaszárára. Nem a kornak akarunk megfelelni, hanem azt akarjuk megmutatni, hogy ebben a korban mit mond a számunkra ez a gyönyörű előadás. Nem eladhatónak akarjuk megalkotni a zenét, akarja a túró, mi nem ilyenek vagyunk… Mi underground zenészek vagyunk, és erre büszke vagyok, hogy a mi brigádunk nem refrénárusító konzorcium. Ez tiszta muzsikálás, ennek kell megmaradni. A darab, és az alkotótársak iránti mérhetetlen tisztelet, ez a legfontosabb. Gyerekkoromban hegedültem, a komoly zenében muzsikáltam, tehát értem, hogy mi történik a János Vitéz zenei anyagának kottájában. Nagyon komoly kötődésem van ehhez az előadáshoz, és konkrétan a Kacsóh-darabhoz, de amióta ezt a művet próbáljuk, ez a tisztelet csak még nagyobbra nőtt bennem. Az underground zenélésben meg van az a szabadság, hogy nem terméket, hanem annál valami sokkal értékesebbet, mélyebbet, jobbat hozzunk létre. Mi nem bankkártyának nézzük a közönséget.

Az íj nemes fegyver, igényes és elvárja a törődést. Csak az tud vele bánni, aki megadja neki a tiszteletet, és aki nem sajnálja az időt arra, hogy picit jobban megismerje, miként mire mikor nyikorog fahúsának csomóssága, és merrefelé érdemes tartani az egyre feltámadó szélben, a korban, ahol mindenkinek van legalább egy bökője arra, hogy megmetssze a húrt, és egy sima bottá tegye a nemes fegyvert.

– Ha kultúrmissziónak hiszed önmagadat, akkor ki is nyírtál mindent, mert akkor azt hiszed, hogy több vagy, mint a közönséged. Minden fórumon, a legtöbb koncerten elmondjuk, hogy mindenki tudja, és ne áruljunk zsákbamacskát: a koncert, az előadás színvonaláért vállaljuk a garanciát, ha ez nem megfelelő, akkor visszaadjuk a belépő árát. Ugyanakkor a tartalom felett teljes szabadságot kérünk magunknak. Amikor a közönség, egyébként rendkívül aranyosan, de pár évvel ezelőtt elkezdte bekiabálni, hogy milyen számot játsszunk, akkor hoztunk egy szabályt. Akkor elmondtam, hogy ebbe mi, ez a zenekar nem fog belemenni. Azt mondtam, amit onnantól kezdve bekiabálnak, azt a számot soha többé nem fogjuk játszani. És hát, imádtam Lackfi Jánostól az Ökoballanda a pulykákról című verset megszólaltatni a színpadon, de bekiabálták, és azóta egyszer sem került műsorra. A Racka egy laza haveri kör egész nagy Magyarországon. Örülök, hogy megtudtam őrizni a bandámat „büfézenekarnak”. Ezt lehet, hogy páran félreértik… De valami olyasmiről van szó, hogy akármennyien is vannak a koncertünkön, mi oda tudunk a végén menni inni egyet a büfébe. De ha háromezer embernek zenélsz, és akkor mész ki a büfébe, szétszednek, te sem érzed jól magad, az már valami teljesen más, valami frusztrált és üres, tőlünk eltérő. Mi soha nem szeretnénk ilyet.

Első beszélgetésünket követően – ahonnan Gyuri fenti, és picivel lentebbi szavait is idéztem – jóval később, de végül csak eljött az első próba időpontja. Hátul ültem, néztem a táncosokat, csak a szemem sarkából láttam, ahogyan Gyuri oldalt fel-le sétál, közöttünk, mégis máshol. Biztosan az íj teste is örül, hogy olykor megmarkolják, és akkor, ha valami számára ismeretlen kéz azt mondja neki, hogy ma is csak addig feszülj, addig menj, és mindössze pár pillanattal azelőtt állj meg, mielőtt végleg eltörnél. Olyankor nem tud mást tenni, csak teszi, ami a dolga, és ha arra kerül a sor, akkor még arra is képes, hogy kiüssön, mint egy bokszoló, vagy feléd süvítse a dolgokat, úgy, ahogyan egy íj a nyílvesszőt. A fel-le séta közben kis hangok hagyták el torkát, ahogyan gurultak lefelé Mókus kis gömbjei a mederben, úgy lett Gyuri éneke is egyre erősebb.

A nyitány, megint a nyitány…

A nyitány csodaszép, elfelejthetetlen részéhez értünk, és akkor Gyuri elszabadult, ő volt az íj is, meg a nyílvessző is, kiengedte a hangját, és abban benne volt minden menet, amit életében valaha is megküzdött, és benne volt minden húrpattanás, amit eddig el kellett viselnie. Oda se mertem nézni, mert bár ültem, belül előbb tántorogtam, aztán megfeküdtem.

Az íj biztonságot, védelmet és élelmet ad a törzsnek, megfelelő kézben tulajdonképpen azonos vonásokat mutat a teremtővel.

III., c.

Budapest, Nashville, Dunaújváros

A János Vitéz egy csodálatos gömb, ami több részből áll össze: ugyanolyan fontos a zene hangszerelése, mint maga a zene előadása, akárcsak a díszlet, a jelmezek, a koreográfia, a táncosok előadása. Ha bárhol is meghorpad a gömb, elkezd olyan helyre gurulni, ahová az alkotók nem szeretnék. Emiatt is érezni az alkotókon az őszinte megtiszteltetést: a szavak barátiak, megy a hülyéskedés, de testük beszéde azt kiabálja, majd kiugranak a bőrükből, hogy együtt csinálhatják, amit csinálhatnak. Érdemes egy picit arra is kitérni, Ferenczi György milyen szerepet játszott az élőzenés táncköltemény kialakításában, és mi lesz a sorsa az előadás hanganyagának.

– Vári Berci hívott fel, és mondta, hogy van ez a projekt, a János Vitéz és velünk szeretné megcsinálni. A nagymamám révén kezdtem el hallgatni a legendás, hetvenes évekbeli felvételt, a Kacsoh Pongrác által írt művet. Tehát maximálisan képben voltam, és amikor Berci ezzel megkeresett, akkor tudtam, hogy nekem ennek a darabnak a hangszerelése túl nagy falat lenne, ahogyan a zenekar tagjainak is, és mivel Mókussal már régóta szerettünk volna valami újon dolgozni, ezért bedobtam az ő nevét is. Bercinek is tetszett a gondolat, így hát elkezdődött a munka, de jött a vírus, és a karantén. Most is dolgoztunk, de amikor vége lesz minden korlátozásnak, akkor heti öt-hat próbát fogunk tartani. Ha megvagyunk az anyaggal, akkor felmuzsikáljuk a lemezt egy stúdióban, és kiküldjük az USA-ba keverésre, masteringre. Hat éve Amerikában készülnek a lemezeink. Annak az embernek, aki a masteringünket csinálja, négy Grammy-díja van, a vendéglistája elképesztő, megtiszteltetés a számunkra vele dolgozni. Az elmúlt hat évben tíz lemezt oldottunk meg így. Ezt az amerikai lehetőséget kihívtuk magunkat. Nekem eddig két saját zenekarom van, volt. A Herfli Davidsont 1991-ben alapítottam meg, az egy generációs zenekar volt, és elkövettünk minden hibát, amit egy első zenekarral el lehet követni. A másodikat, a Rackákat éppen ezért már sokkal tudatosabban raktuk össze, 10-15 évvel fiatalabb emberekkel kezdtem el zenélni, és olyannyira összeállt a brigád, hogy 12 éve nem történt tagcsere. A kezdetektől az volt az álmunk, hogy eljussunk az USA-ba, a zenei kötődés miatt Nashville környékére. Egymikrofonos bandává akartunk válni, magyarán tudatosan arra készültünk, ha egyszer repülőre kell ülni és nem vihetjük a saját hangszereinket, akkor se legyünk meglőve. Úgy voltunk vele, hogy bármikor összejöhet Amerika, rengeteget próbáltunk, hogy ha tényleg megkapjuk a lehetőséget, akkor hibátlanul működjünk. Tíz év után jutottunk ki, de akkor kiderült, hogy amire addig készültünk, az a valóságban is tökéletesen bevált. Ennek köszönhetjük tehát ezt a lehetőséget, hogy minden anyagunkat már odakint pakolják össze. Ez a terv a János Vitéz zenéjével is. Miután átesett az összes munkafolyamaton, amin a Racka-anyagok át szoktak esni, akkor a János Vitéz élőzenés tánckölteményének zenéje is elérhető lesz a közönség számára hanghordozón.