VI.

1.
Minden sikeresen, jól működő szervezetben van egy olyan motor, hajtóerő, ami egy meghatározott, meghatározható pontból fakad. Valahonnan egyszer a földrengés is elindul, ilyesforma ez is, csak éppen nem összedől hatására minden, hanem épül. Szépül, finomodik. Általa a dolgok a helyükre kerülnek, akár olyan módon, nem gondolták volna valaha is, nekik ez a hely ideális – lehet. Ahogyan a festő a színeket, úgy ez a hajtóerő, akár a csillagokat ide-oda csúsztatgató univerzumolaj, pontosan abban a harmóniában képes alkotni, amit a tér, az idő és vélhetően még megannyi felfedezetlen kontroll és keret enged neki.

Ez nálunk az András, a Békefi.

A csillagok ütközését, galaxisok összekulcsolódását akár egy fehér papírra leírt képletsorral is el lehet mesélni. A kémia nyelvén, a matematika skicceivel. Mert valóságának része az is. A tarka, vákumtépte tér füstüstjei ugyanazok, ha valami eszköz segítségével figyeljük őket, és akkor is önmaguk, ha bármiféle forma vagy ív nélkül csak néhány szám, anyag, törvény szerint cselekvő élettelen. Mindkettő a valóság. Mindkettő igaz, ugyanaz a létező. Ugyanaz a célja, ugyanaz a további útja, egyként cselekszik akkor is, ha szépnek és izgalmasnak látjuk, és akkor is, ha érthetetlen betűhalmaz, egyfajta mátrix-szerű folyó, amiben az adatok az uszadékok, és az élettelen információ a napsugara.

2.
A fentebb egymással szembe állított személyiségvonás, ha megfér egy emberben, akkor születik meg az a pont, ami jól bemérhető, kitapintható, akár a gyulladás a háton. Az ilyesfajta működés izzik, fűti az inakat, a csontot, könnyen megtalálja a kéz, amikor simogat, jól körülhatárolható a terület, ahonnan van, és ameddig van. Kontúrja belül látható, elképzelhető, mint egy emlék, csak így képes megjelenni, ha legalább egy szem becsukódik.
Mégis, racionalitásából fakadóan nem tud leesni az emberből, hiszen ő is a nagy egész része, éppen csak működésével – valami ok végett – képtelen pontosan akként tenni, ahogyan illik. Ekkor kezd lüktetni, ekkor terelődik rá a figyelem, amitől kezdve már csak meg kell érteni: sok esetben egy-egy égő pont a háton pontosan azért találja meg a helyét, mert a világmindenség részeként a tökéletesre törekszik, a harmónia pedig olyan célzóberendezéssel bír, amiről a gyarló ember csak álmodik.

Az izzó pont azért vállalja magára a hővel járó kopást, mert csak így képes jelezni a nagy egész, az anyatest számára, hogy összességében valamiféle módon rossz irányba kezdtek el csavarodni az anyagok. Onnantól kezdve már csak érteni kell, megérteni, hinni benne és neki, belőle kiindulva megkeresni, ami lett ő, jelzőpont, a jel.

Vannak ilyen emberek, hogy bedobod őket a világba és akkor rámutatnak erre, meg arra, hogy ez mégis hogyan lehet ilyen, amikor olyannak kellene lennie, és ha megfordul és arra néz, akkor pedig látja, hogy ott hamarosan szüret lesz, tehát felveszi az otthoni mackót, a gumicsizmát, felcsapja a kalapját meg a jó kedvét, aztán az este végére úgy teszi a tiszta talpunk alá a napérleltét, hogy mi még csak a tőkét sem látjuk, hiába kotort alánk egy dombot.

Ez nálunk ugyancsak az András.

3.
Ajándék? Mármint számára. Számunkra? Jó valakinek kitűnni? Másminek lenni, eltérni valaminek a részeként attól, amiből fakad maga is.

A legtöbb állapot minőségét a következő adja meg. Ezért olyan jó élni.

Mégis, ha megszúr a tű, máshol lennénk. A porban főve, a ként és a párolgó mérget szívva arról ábrándoznánk, bár lennénk ott. Vagy valaki mellett. Pedig lehet, egész életünkben még egyetlent sem tudtunk megérinteni, még egyszer sem fogott meg bennünket semmi és minden csak egy kedves, negédesen kialakított pálya a bukósisak alatt. Ezek a kételyek pedig azt erőstik: ha minden egy elsötétített szoba, ahol több milliárdan próbálunk az egyik faltól ellökve magunkat a következő fal tenyérhűtő hidegéig eljutni, akkor a túlélés érdekében jó, ha hallunk hangokat, előny, ha elfogadjuk a karunkon érzett irány-felé-húzást, és képesnek kell lennünk arra, ne torpanjunk meg centinként, félve: az alánk kinőtt fátyol kibír és megtart a színtelen, szagtalan, hő nélküli halk láva felett.

Az általunk megismertben nincs tökéletes, és az Andris is megmutatja önmagával, hogy mennyire újra kell gondolnunk az eltérőről kialakult közgondolkodást.

4.
A velem szemközti asztal mögé ült le (valójában én ültem le az ő asztalával szemben), és mintha nem ismernék egymást, elkezd mesélni. És tényleg nem ismerjük egymást.

Három dolgot írtam fel a jegyzetfüzetembe:
– az előéleted
– Berci és a Varidance
– János Vitéz.

Előtte a pc monitora, telefonja látóközelben, odakint adminisztrálnak a kollégák, becsukjuk az ajtót, tényleg fura ez az egész, hiszen újra és újra beugrik: mi ismerjük egymást. És aztán persze, valójában tényleg egyáltalán nem.

A beszélgetés után elmegy egy darabra, mára végzett, egy nagyon pici whiskey-t kitölt, az én oldalamról úgy tűnik, egészen arányosan helyezkedik el a pohár, a telefon és a pc monitorja András körül.

Picit olyan napja van, amikor mára nem foglalkozik már mással csak a mával. Megkínál engem is, de izgalmasnak tűnik ez a helyzet, figyelni szeretnék rá, nem a vágyam, a tudatom vágja rá természetellenesen hirtelen, hogy nem, és a szemem rászegezem. Tudtam, ha el akarom kapni, résen kell lennem.

a.
Alapvetően grafikus a végzettségem, de nem tartom magam művésznek ezen a téren, hiszen mindig is alkalmazott grafikákkal foglalkoztam. Viszonylag korán, a pályám elején elkerültem egy grafikai stúdióhoz, akik könyvszerkesztéssel, jogi szövegek frissítésével foglakoztak. Az a cég viszonylag rövid idő alatt multivá érett, amivel annyira már nem tudtam azonosulni, így nyolc évet követően eljöttem onnan. Még a multi mellett létrehoztam egy grafikai stúdiót az egyik kollégámmal, onnan lehet számolni a vállalkozói korszakomat. Amikor végleg elég lett a multiból, akkor úgy éreztem, most már a saját vállalkozásom is megáll a saját lábán. Négy évet töltöttünk el azzal a céggel. 

Ekkor az egyik ismerősöm megkérdezte, hogy nincs-e kedvem bedolgozni egy meglévő grafikai stúdiónak, mert embert keresnek. Talán három hónapja segítettem be oda is, amikor leült velem a tulajdonos, hogy az eddigi munka alapján bennem jóval többet lát, és felajánlja, hogy hozzam át az ügyfélkörömet és egyesüljünk.

Ezzel is eltöltöttünk öt évet, de ami fontos az életemet illetően, hogy ekkor jött a fotózás. Az egész onnan indult, hogy az üzlettársam elment egy fotós tanfolyamra, ami nagyon rossz volt, és azt gondolta, hogy tudnánk mi ezt jobban is csinálni. Ezért nem csak fotós, hanem utómunka szempontjából is összeállítottunk egy tananyagot, így kezdtünk el oktatni. Nem mondom, hogy autodidakta-módon tanultam meg fényképezni, hiszen remek tanárok tartottak előadásokat nálunk, akiktől rengeteget tanultam, de a grafikai látásmódon és az ehhez a munkához kellő érzékem miatt ráállt a kezemre a dolog. Egy idő után már nem csak külsős fotósok jöttek hozzánk tanítani, hanem ügynökségi tevékenységet is el kezdtünk végezni, és szépen lassan így alakult ki a FotóSarok.

b.
Néha hiányzik a grafika, de ezt az űrt, az alkotás iránti vágyat teljesen kitölti a Varidance és a fotózás. A páromnak, Csillának van egy elég jó nevű koncepciója, amivel kapcsolatosan minden grafikai feladatot én látok el. Az alkotás és a szervezés eléggé eltérő folyamatok, más lélekállapotot igényelnek. Ha valamit tervezel, akkor abba bele kell feledkezni, és az idő előrehaladtával egyre nehezebb volt azt mondani, hogy ma csak grafikával foglalkozom, és a céges ügyeket, a telefonokat ma félreteszem. De szerencsém van, hiszen a munkáim során megismertem Bálintot, aki a János Vitéz grafikáit is előállítja, és vele nagyon hasonlóak az elképzeléseink, ezért nem gond, ha nem én csinálom, mert tudom, hogy jó kezekben vannak ezek a feladatok is.

c.
Legelőször nézőket találkoztam a Varidance-szel. De a nagy választóvonal akkor volt, amikor nem csak a színpad túloldalán láttam őket, hanem úgymond beláttam a kulisszák mögé is. Még amikor Berci a Presidance Company társulatának vezetője volt, akkor az ottani marketinges megkeresett, hogy szükségük lenne jó fotókra, ezért elkezdtem fotósként járni hozzájuk.

Természetesen az első ember, akinek bemutattak az a Berci volt, innen számítom az ismeretségünket. Az előadások napjain van egy pont, amikor már nem tud a táncosoknak mit mondani, csak várni kell, hogy elkezdődjön az előadás. Ezeknél a pillanatoknál közösen vártunk, hiszen ő már nem tudott milyen utasítást kiadni, én pedig még nem tudtam elkezdeni fotózni az előadást, ekkor kezdtünk el beszélgetni.

Szóba kerültek idővel a személyesebb dolgok is. Egyre jobb kapcsolatba kerültünk, és volt egy pont, amikor üzleti tanácsot kért tőlem. Ezt természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy azt mondta: András, bejönnék hozzád holnap reggel nyolc órára, és beszéljük át az üzleti tervünket. Ennél jó értelemben Bercisebben zajlott a dolog, de jólesett, mert vélhetően felmérhette, hogy sikeresen tudom irányítani a saját, vagy a rám bízott cégeket. A Presidance Company-ben ő tulajdonos is volt, és elmondta, hogy szakmai okok miatt a legszívesebben ott hagyná ezt a társulatot. Ekkor azt tanácsoltam neki, hogy mivel éppen akkor érett be a munkájuk, hogy még várjon egy picit, és ne most lépjen ki. Természetesen nem fogadta meg a tanácsomat, egy hónap múlva közölte, hogy neki elege van és lelép. Vagyis, lelépnek. Mert az üzlettársak kivásárolták a tulajdonrészéből, és amikor közölte a táncosokkal a hírt, akkor az egész társulat egy emberként vele tartott. Ekkor alakult meg a Varidance. Talán 2011 nyara lehetett, amikor Abádszalókon volt egy fellépésük.

A párommal munka után autóba ültünk, és megnéztük az előadást, a darabot követően pedig a büféknél, amikor Berci meglátott, akkor teljesen odavolt, hogy valaki hétköznap képes csak azért 200 km-ert utazni, hogy megnézze őket. Elmondta, hogy vannak működési gondjaik, a segítségemet kérte, elhatározta, hogy szüksége van rám, és hogy innentől kezdve közösen próbáljuk meg a társulat életét irányítani. Természetesen ezt is Bercisebben fogalmazta meg, nem ilyen hivatalosan.

De a lényeg: én ezt az együttműködést egy ponthoz kötöttem, hogy a társulat előtt is legyen kimondva, elmondva, hogy mostantól kezdve nem egy külső tanácsadó vagyok, hanem innentől fogva, ami pénz van, az rajtam keresztül fut át és mindenről tudok. Abban az időszakban ez a fajta szervezettség kellett a társulat tagjainak is, mondhatom, hogy volt honnan építkeznünk, de orvosoltuk a gondokat, és ugyan sok időbe tellett, de most már ott tartunk, hogy az akkori nehézségeket teljesen a hátunk mögött hagytuk és már mindenki túllépett azokon a gondokon. Tényleg elég mélyről indultunk. Először Bercit meg kellett győznöm, hogy kell egy állandó megrendelő, aki stabil partnere tud lenni a társulatnak. A gond ugyanis az volt, hogy annyira rapszódikusak voltak a bevételek, hogy nagyon nehéz volt azzal tervezni, meddig is tart pontosan a költségvetés. A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban egy megbízható, jó partnerre találtunk, akik két évig játsszák a darabjainkat, amiket mi azt követően életben tudunk tartani. Ez egy nagyon fontos lépés volt és azóta igen gyümölcsöző kapcsolat lett.

d.
Vannak olyan darabok, időszakok, amikre nagyon büszke vagyok. Ilyen volt a Szegedi Szabadtéri Játékok is, ahová az Alföldi Róbert-féle István a királyhoz szinte mi delegáltuk az összes táncost, és Berci volt a koreográfus. Ez engem is büszkeséggel töltött el, hiszen a szegedi egy ikonikus helyszín és jó érzés egy ilyen minőségű produkcióhoz csatlakozni. Talán ehhez kapcsolódik Rosta Mari szerepe is. Minden szegedi vendégjátékunk egy vele kapcsolatos koprodukció volt, ilyen volt a Hegedűs a háztetőn, a Kőműves Kelemen, a Mágnás Miska, az Ének az esőben. A büszkeségek kapcsán azért is őt említeném meg, mert nem egy generáció vagyunk, mégis olyan viszonyba kerültünk, hogy például, ha hajnali kettőkor egy cikken felbosszantotta magát, és valakinek el akarta mondani, akkor engem hívott fel. Ez lehet, hogy fura, de büszke vagyok, mert egyfajta bizalmat feltételez, és számomra megtisztelő az, hogy a művészeti élet egy ilyen fontos szereplője ilyen fokon közel engedett magához.

e.
Mindenki, aki részt vesz a János Vitéz alkotási folyamatában, és egy picit jobban belelát az előkészületekbe, a darabba, akkor szinte azonnal nagyon lelkessé válik. Ez pedig engem is motivál, hogy tényleg érdemes vele sokat foglalkozni. Az előző daraboknál, mivel azok az előadások főként Dunaújvárosban készültek, kevésbé vettem bennük részt. 

A János Vitézt viszont mi állítjuk össze, ez azt jelenti, hogy sokkal többet is kell vele foglalkoznom a költségvetéstől kezdve a díszleten át az egészen apró operatív feladatokig, de ez az a fajta teher, amit örömmel visel az ember. Nagyon nagy várakozásaink vannak az előadással kapcsolatosan.

Egyelőre nekünk sem jön jól ez a vírushelyzet, de csináljuk tovább a dolgainkat, lehetőleg a terveink szerint. Mi lenne az álom a darabbal kapcsolatosan? Jó lenne egy nívós budapesti helyszínen nem csak egy-egy fesztiválprogramként, hanem állandó előadásként helyet kapni. Emellett jó lenne az összes megyeszékhelyre eljutni a darabbal. És, ha még egyet lehet álmodni, akkor a Szegedi Szabadtéri Játékokat mondanám.

f.
A röplabdás barátaim ugyanezt kérdezik, hogy én valójában akkor tényleg mit is csinálok? Cégvezetőként sem tudnám elmondani, hogy mivel foglalkozom. Hogy aznap mit csináltam, azt el tudom mondani, de összefoglalni…

A Varidance kapcsán a legelső az, hogy folyamatosan szem előtt tartom a költségvetésünket, hiszen tizennégy ember megélhetése függ attól, hogy jól csináljuk-e, vagy sem, amit csinálunk.

Ez az elsődleges szempont. Aztán: pályázatfigyelés, adminisztráció, de emellett az is fontos, hogy megtartsam az összetartó erőt, azt a barátságos, családias hangulatot, ami jellemzi a Varidance csapatát. A táncosokra is oda kell figyelni minden téren, jól vannak-e, kijönnek-e a pénzükből, minden rendben van-e otthon. Ha új táncost veszünk fel, akkor a szakmai szempontokból abszolút a Berci dönt, de például, hogy emberileg beleillik-e a társulatba az illető, arról én is elmondom a véleményemet. Szerződéseket kötünk, és például ezeknek a szerződéseknek a megírása is rám vár. De a helyszínekkel is egyeztetek, hogy hányra menjen a műszak, mikor tudunk próbálni, mikor lehet takarítani. Ez lehet, hogy egy telefon, de lehet, hogy nyolc telefon és négy email. Emellett nagyon szeretek újdonságok után vadászni. A legutóbb például nyolc darab lézerkesztyűt rendeltem a táncosainknak, mert nagyon jó látványt ad a színpadon, ha azzal táncolnak.

h.
Nagyon jó érzés azt megélni, hogy ennyire egy hullámhosszra kerültünk Bercivel. Nagyon sokszor fordult elő az elmúlt időszakban, hogy egymásra néztünk, és ugyanarra bólintottunk rá, hogy igen, láttam én is, tudom, ezt nem így kellett volna, vagy éppen ez zseniális volt. Ez fontos abból a szempontból, hogy sikeresen tudjunk együttműködni. Az elmúlt évek kapcsán nem érzem azt, hogy nekem bármit is tolerálnom kellene a Berci irányába. Sokszor, pár dolgát látva mosolyogtam magamban, hogy ezt a pár évvel ezelőtti fejemmel én is elkövettem volna. Vélhetően éppen ezért van az, hogy bele tudom képzelni magam a helyzetébe, meg tudom érteni a cselekedeteit, reakcióit.

Talán sokan nem gondolják rólam, de én is el tudom engedni magamat. Amikor nem érdekel, hogy mi történik, vagy mi lesz holnap.

Ez bennem is meg van, ezért sem tudok haragudni soha a Bercire. Az arányok ugyan különböznek, de mint a jó házasságban, idomulunk egymáshoz. Az utóbbi fél évben, ha legalább háromszor nem mondtam neki azt, hogy büszke vagyok rád, mert ezt, vagy azt úgy csináltad, úgy mondtad, elszámoltál tízig, akkor egyszer sem. Ennek a közös ismeretségnek, barátságnak egy szép állomása lesz majd a János Vitéz, ez a darab az egész társulatnak különlegesen fontos, mindenkinek a szívügye.