Egy magyar irodalomrajongó nem lehet közömbös a vonatok iránt. Már csak azért sem, mert: „Vonatfütty.”. A komplett, ahányéves magyar irodalomban mindössze egyszer lehetett megalkotni ezt a versszakot, egyszer volt neki helye, akkor, ott, ahová le lett írva. Emiatt a vonatokra, ezekre a kékes-sárgás valamikre, meg az elődeikre, a pöfögő feketékre úgy tekint az ember, mint a görög istenekre, vagy Attilára, Neróra, vagy a komplett két világégésre: megfoghatatlanul, elképzelhetetlenül nagyként, a világot az aljától a tetejéig felégető démonnak látva. Szóval, valahogy mindig is közel laktam a vonatállomásokhoz, ezért ha vonatfüttyöt hallok, vagy magát a köszörülő vonatrobajt – ahogyan a boltban a parizert felvágja a tekergő körfűrészkorong -, mindig megnyugszom. Pláne, ha esteledik, vagy egészen este van, bármennyire is furcsa, nekem a vonatoknak akkor van igazán értelmük: az alföldi tanyák között a kuvaszok, korcsok ugyanígy bolyonganak éjszakánként a vaksötétben.
Mindezt csak azért írtam le, mert az élet úgy hozta, hogy Vári Bertalannal életemben először a veresegyházi vonatállomáson találkoztam és beszélgettem.
Mint a véletlenül kiengedett vad, akire már nem volt idő figyelni, elszabadult, úgy alakult – ahogy elhelyeztük a napszemüveget, a táskát a töltés betontöréseiben hasat növesztő mohahurkáján -, hogy éppen előttem állt meg, gyújtott rá, és kezdte elmesélni, miként is alakult az úgy, hogy ő nem fog rácsok között élni.
– Vidéki srác vagyok, egy Makó melletti négyezres faluból származom, Apátfalváról. Amikor gyerek voltam, elindult egy táncszakkör, és valahogy bekeveredtem oda. Pedig focizni akartam, mert édesapám bitang jó focista volt, vitték volna az NB I-be is. Tehát, én is futballoztam, nagyon lelkes is voltam, de hamar kialakult, hogy én nem ebből fogok megélni. A nagyapám fodrász volt, az a szakma is felmerült lehetőségként a számomra. De mivel a tánckörben táncoltam, és nyolcadik környékén, amikor pályát kellett választani, láttunk egy hirdetést a tévében. Az Állami Balettintézet adta fel, a néptánc tagozatot népszerűsítették, válogatót tartottak. Azt mondták a tanáraim, hogy próbáljam meg. Tehát fogtam magam, az apátfalvi néptánc körből felutaztam Budapestre, ott találtam magam vagy hatszáz gyerek között, és a kétnapos felvételi végén végül felvételt nyertem.
Felmerült bennem, hogy annak idején Berci vajon vonattal ment-e a válogatóra, de nem mertem megkérdezni, mert arról a bizonyos felvételiről mesélt tovább. Miközben a szerelvények továbbra sem jártak különösebben a mellettünk elterülő hatalmas, lefektetett bronzszínű gólyalábakon, a tuttifrutti illata járt körbe bennünket a jellegzetes fémes kattanást követően.
– Nem éreztem a jelentőségét annak a napnak, nem tudtam, hogy ezután erről fog szólni az életem, de ettől függetlenül rettenetesen izgultam. Talán vagy harmadszorra lehettem Budapesten, nagyon sokan voltak a válogatón, de csak mentem és csináltam, az az igazság, hogy nyomás alatt nagyon jól tudok teljesíteni.
Édesapám, édesanyám, mindenki nagyon örült, amikor felvettek, hiszen így a „gyerek el tudott kerülni a faluról”. Az elkövetkezendő években aztán végérvényesen megszerettem a táncot.
Ezután következett minden, ami odáig vezetett, hogy a Vári Bertalan fejéből kipattant a János Vitéz előadásának lehetősége. Van, aki számára az a passzió, hogy vonat-szimulátorozgat, míg másoknak az jut az eszükbe, hogy a táncegyüttesükkel eltáncolják Petrovicsék leghíresebb szülöttjének egyik legszínesebb darabját. Mindezt úgy, hogy éppen a Ferenczi György vezette 1ső Pesti Rackák hangján szólaljon meg az, amit annak idején még, az 1900-as évek elején Kacsóh Pongrác megálmodott, és amit Szirtes Edina Mókus megmenthet, gondozhat, és átültethet oda, ahová éppen való. Vannak néha ilyen dolgok az életben, mint amilyen a Varidance János Vitézének ötlete is: tömör, egyszerű, mégis, talán a mestergerendával sem pörölt soha senki, mert az nem képes hajlani.
– Az iskola elvégzését követően a Honvéd táncegyütteshez kerültem, ott eltöltöttem hét évet, nagyon szerettem, de elmúlt a varázsa. Aztán következett az Experidance, de tíz évet követően úgy éreztem, itt az ideje, hogy a saját utamra lépjek. Ekkor jött a PresiDance Company, de két-három esztendő után úgy alakult, hogy saját pénzből megalapítottam a Varidance-t. Egy társulatot vezetni egy nagyon sokrétű feladat, és hatalmas felelősség. Az adminisztratív része egyáltalán nem érdekelt, nem tartottam lényegesnek, nem is értettem hozzá, emiatt akadtak is problémáim. Viszont találkoztam Békefi Andrással, összebarátkoztunk, szakmailag is megértettük egymást, mondhatom, hogy ő segített ki a nehéz helyzetből, ő pont azt a részt tudja hozzátenni a társulathoz, amire nekem és a táncosoknak is szükségük van.
Pár év múlva talán már nem is fogunk arra emlékezni, hogy a karantén időszakában minden picit vagy szürkébb, vagy színesebb volt, mint azelőtt. Ahogyan nekidőltünk a nekidőlnivalónak, ahogyan beszélgettünk táncról, színdarabról, művészetről a veresegyházi vasútállomás épületére helyenként odapillantva és megcsodálva rejtett szépségét, akaratlanul is kibukott: összességében ezekben a hetekben az ember inkább töltené fel a spájzot akciós konzervvel, mint hogy koreográfiát teremtsen. Tehát, honnan jött az ötlet, és ilyen körülmények között miként lehet haladni mindezzel?
– Sok zenét hallgatok, olykor van olyan, hogy megkérdezem a többieket, hogy „na ennek a számnak mi a címe”? Mondják, én pedig mondom, hogy erre csinálunk egy koreográfiát.
Nagyon szeretem a Ferenczi Gyuriék zenéjét, amikor hallgattam, akkor beugrott, hogy de jó lenne a János Vitéz a rájuk jellemző hangulattal. Hogy miért pont a János Vitéz ugrott be, azt már nem fogom tudni megmondani. Mindenesetre felhívtam a Gyurit, ő, András és én találkoztunk, ekkor dobta be Szirtes Edina Mókus nevét.
Vele kiegészülve, négyen is találkoztunk, és azt követően szépen gombolyodtak a szálak. Kezdett kialakulni bennem, hogy milyen legyen a díszlet, a jelmez, ezeket megtaláltam szép lassan. Most már ott tartunk, hogy Mókus küldözgeti a dalokat a Gyuriéknak és nekem, hogy lássuk, hogyan állunk. Eljutottam már pár lépésig, de kilenc hónapos a harmadik gyerekem, a feleségem éppen a szakdolgozatát írja, karantén van. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy tudom, érzem, hogy a koreográfia kapni fog egy löketet, de még nem most. Fantasztikus alkotókkal dolgozhatunk együtt ebben az előadásban, biztos, hogy fantasztikus lesz a zene, biztos, hogy szép lesz a díszlet és az összes jelmez, az én feladatom, hogy a tánc nyelvén úgy meséljük el a nézőknek a János Vitézt, hogy felnőjön ahhoz a művészethez, amit a többiek nyújtanak.
Amióta belekezdtünk, mindössze egy vonat indult el Budapest felé. Amikor befejeztük, azt mondtam, a következőre felszállok. Végül így is lett. Berci beszállt az autójába, megvárta, amíg elindult a vonat, intett egyet, én bentről vissza neki. Aztán már nem láttam, hogy utána mit csinált, mert elindult a szerelvény, az állomás a Bercivel meg ott maradt, de a hosszanti csíkokban elfolyó külvilágot nézve tudtam, mert éreztem, hogy a koreográfia alapja, még ha nekem nem is azt mondta, akár egy évszázadról ott maradt falurajz, kövesedett emlék, ott van már benne, éppen csak picit le kell porolnia.