1.
Másodszorra lépdeltem életemben a Hölgyválasz felé, a táncstúdió irányába, ahová az adott napra a Varidance táncosainak meghirdették a próbát. A táncstúdió kivételes helyen van, ha összekötnénk az Oktogont, a Madách Színházat, a Klauzál teret, a Bajcsy-Zsilinszky utat, és az azon fekvő Arany János utcai metrómegállót, akkor pont a közepén lenne a Hölgyválasz. Szeretem az olyan utcákat, változó, éppen idehaza, vagy külhonban bukkanok rájuk, amik olyanok, mintha soha nem lennének szemetesek. Errefelé olyanok az utcák. Ha a századok, vagy minimum az évtizedek épületek lennének, akkor pedig pontosan ugyanígy sorakoznának egymás után, ahogyan utam során jobbra-balra körülvettek. Időtlen kapocs ez: a legtöbbször úgy gondolunk erre, hogy a múlt kultúráját csodáljuk – például az épületekben -, az egykori ősök nagyszerűségét, zsenialitását, hiszen nem volt facebook, meg automata robotporszívó, mégis fel tudtak húzni tengernyi épületet, amibe nem csak követ, vért és verejtéket kellett beletenni, hanem tehetséget, odafigyelést, gondoskodást és tudást is. Van azonban ennek a kapcsolatnak egy fordítottja is: ha van rá lehetőség (és erről valójában semmit nem tudunk, így kizárni sem), ezek az épületek, akár a megkövesedett őslények, belefagyva az idő nem emberi milyenségébe, úgy óvnak fölénk tornyosulva bennünket, piciket, embereket, figyelve, ki merre halad, miért, hogyan. Ha van egy ilyen oda-visszacsodálkozás a múlt és a jelen között, akkor engem ezek az agyonszeretgetett és tapogatott csontvázak (igen, ezek még mindig a házak) végig követtek, elszemezgettünk egymással, és ez tulajdonképpen megadta az alaphangulatomat a próbához, ahová battyogtam, kezemben egy elviteles presszóval meg egy kis tejjel, ebben a kivételes környezetben, ahol Madáchok, Zsilinszkyk, Aranyok vesznek körül.
Egész próbán azzal szórakoztam, hogy akinek csak tudtam elmondtam, hogy már csak negyven nap van hátra a dunaújvárosi premierig – bizonyára Madách hatása…
Szerettem látni azután a kerek szemeket, azt a kuncogást, ami az embert ugyanúgy elkíséri, mint a házak, csak néha a dolgozatírás hírére tőr elő, néha mielőtt az orvos benyúl egy szájba, hogy kitépjen egy fogat, néha – hogy további párhuzamot vonjunk épületeink és embereink között – pedig még bizonyára akkor is, amikor éppen valami kreált eszme nevében készül bombázni az égből a mélybe. A hódítók tehetségtelenségében ameddig csak élet van a földön, lehet bízni, az ember még egy jó darabig nem fogja kinőni a háborúzást, mégis: pont elég épület és ember maradt ahhoz, hogy folytatni lehessen az építést. Szóval, ahhoz képest, hogy akár bombázhatnának is bennünket, szinte megkönnyebbülés volt betérni a táncstúdióba és azzal szórakozni, hogy a társulat vezetőinek egy kamera figyelő optikája mellől feldobom: picivel több, mint egy hónap múlva a nagyérdemű megtekinti majd, hogy mire is készülünk már annyi ideje, és mit is gondoltunk mi ki a János Vitéz apropóján egyfajta élőzenés tánckölteménynek.
2.
Odabenn, a pirosas, barnás, tükrös és folyamatosan aranyszínű táncteremben már egyszerűbb volt a helyzet. A próbákon nekem csak le kell ülnöm valahova, ahol nem vagyok útban, és csak figyelnem kell. Mivel pontosan érkeztem, ezért azonnal a nyitány gyakorlásába kezdtek bele táncosaink. Említettem már, hogy a gyakorlás, a darab összeállításának egy korábbi fázisában a nyitány rám nézett, én rá, és azóta kéz a kézben járunk, akár a még együgyűen boldog friss szerelmesek.
Hallgattam már a nyitányt demó és munkafelvételen, a Ferenczi Gyuri és az 1ső Pesti Rackák előadásában, tánccal és tánc nélkül is, és mindig az volt az érzésem, hogy ez, ahogy van, azonnal mehetne egy zenei fesztivál világzenei színpadára. És most mindehhez egy újabb színt kaptam, valami olyasmit, amire valahogy nem számítottam, meglepett a dolog.
Ez pedig táncosaink játéka. Nem tánca, hanem mindannyiuk személyiségének jelenléte. Az elmúlt hónapokban annyit megtapasztalhattam, hogy talán szakmájuk egyik legnehezebb része az lehet, hogy bár vélhetően hasonló élmények (számla, autójavítás, adóbevallás, hopsz, még egy számla és egy kéményellenőrzés is) érik őket, mint egy átlagembert, mégis, amikor Vári Berci azt mondja, hogy na most álljunk fel ehhez meg ehhez a részhez, akkor ők odaállnak, és mindegyük úgy mozog, ahogyan kell. Az ember elfelejti, hogy egyáltalán nem törvényszerű az, ahogyan a Forma 1-es autók száguldanak körbe és körbe egy pályán, szinte mindig ugyanazon az íven. Más példával: ha évente mindig csak egyszer, a megfelelő időpontban megyünk ki a dombokhoz, akkor azt hihetnénk, a szőlő egész évben megterem magától, épp csak oda kell sétálni, és letépni egy fürtöt. Semmi nem magától értetődő, még a tányérunkra kerülő töltött káposzta sem. Képesség, hozzáértés, a részletekre való odafigyelés, gyakorlás, kitartás, és elpusztíthatatlanság kérdése az egész. Ez a képesség, odaállni, és amikor szólnak, akkor mindent odaadni magadból valami olyanért, aminek a szaga ezen a napon is egy helyre vonzott bennünket. Számomra ez a legkülönösebb, ahogyan végigmozogják, mit kell, és az egész kívülről, ahonnan én szoktam figyelni őket, lenyűgöző.
Most is szólt tehát a Berci, és a táncosaink, táncművészeink odaálltak, de ez már nem a nyitány volt, egy másik rész, ahol a legények legénykednek, a leánykák pedig leánykodnak. De amire nem számítottam, hogy a próba ezen szakaszában már nem csak úgy röpködnek előttem jobbra balra, hol a testüket, hol a földet arrébb dobbantva, hanem színt, karaktert adnak a közösbe, játszanak.
A legények a legénykedést megtoldják egy kis fickós gesztussal, baritonnal, a hangok olyasfajta játékával, hogy szavak nélkül is (drága több ezer éves ösztön) értették a leánykák, miről van szó, és hát, ez az élet kedves játéka, ők is visszaszóltak. A kis hangjukon a kis törékenységükből, szavak nélkül, amit egy férfi nem tud máshogy dekódolni, mint hogy itt ugyan gondoskodni kell, védeni kell, minimum egy tucat utódot létrehozni és legyilkolni mindenkit, aki ugyanezt akarja (gyarló több ezer éves ösztön) helyettünk elvégezni.
3.
Közben megjöttek a kardok, és elkészültek a csizmák is. Mindkettő remek, precíz munka: nem tudom, hogyan kell kardot és csizmát készíteni, de micsoda szerencse, hogy a hódítók, a gyarlók valami megmagyarázhatatlan felszínesség miatt ezeket a tudásokat sem tudták elpusztítatni, és még mindig itt van velünk. Zajlik a méretfelvétel is a ruhákhoz, a jelmezekhez, a tervezőnek, Letíciának Györgyi, az öltöztető segít. Mindkettejükön elvégzem gyorsan a pár kérdésből álló, speciális királyság tesztemet, és szerencsére mindkettejük esetében az jött ki, hogy igencsak díszes és szép fejdíszt viselnek: magyarán királyok. Serényen, ügyesen dolgoznak a táncosainkkal, mindenkiben ott van egy kis mosoly, amitől ez a munkafolyamat is egy jó élménnyé és nem egy görcsös kötelező feladattá válik.
Közben picit külön próbálnak a fiúk, kezükben a kard (be kell vallani, a kardot kezében tartva az ember megért valamit ebből a sok félnótás hódítóból, akiket fentebb már többször is megidéztünk). Aztán jönnek a lányok is, majd ketten külön járnak el egy nagyon küzdelmes, harcias, mégis nagyon érzékeny és nagyon érzelmes koreográfiát.
Aztán még egy kis közös próba. Mivel nincs élő zenekar, ezért felvételről megy a zene, és az egyik részt két féle hangfelvételből lett összevágva. A legjobb szándék ellenére is volt egy pár ütemnyi csúszás a vágásban (magyarán, amikor a felvétel első része véget ér, nem pontosan az a rész következett a másik felvételből, ami normális esetben az ütem szerint kellett volna). Ez azt is jelentette, hogy a koreográfia egy adott pontján, amikor a vágás jött (ne feledjük, több mint tíz ember táncolt együtt, harmóniában), akkor az egész társulatnak együtt kellett kivárnia azt a tizedmásodpercnyi csúszást, majd a megfelelő pillanatban újra együtt kellett folytatnia a koreográfiát. Ez sokkal-sokkal nehezebb, mint olvasva hangzik. A napom legszebb ajándéka a sok jó mellett pedig ez volt, ahogyan ezt az apró kis gondot olyan szépen, egységesen, nem panaszkodva, hanem a megoldásra törekedve oldották meg, hogy
ez a kevesebb, mint negyven nap a premierig már nem is igazán nagypofájú, óriásfogú sárkány, hanem csak egy kis gyíkocska, pontosan olyan, mint amilyen még akkor kóborolt a környékünkön, amikor Szirtes Edina Mókussal hónapokkal ezelőtt az üres Duna-parton beszélgettünk a darabról.
Akkor még csak dallamok voltak, kész dalok nem, koreográfia sem létezett akkoriban, és a zenekar sem tudott még egyetlen egy nótát sem begyakorolni. Lényegében csak az akarat, a szándék létezett arra vonatkozóan, hogy megszülessen a János Vitéz élőzenés tánckölteménye.
A házak épülnek, a múlt picikéi (az előttünk élő emberek) ezekkel figyelnek bennünket. Lám, egy napon majd mi is így nézünk a jövőbe. Remek mulatság, hogy mindezt egy darab összeállításával tehetjük meg. Onnantól már csak egy kis szerencse kell, hogy a jövő kardfogója ne a mi épületünk rohamozza meg becsapottjaival, bár könnyen lehet, akkor is csak azt tudnánk meg, hogy mi is elpusztíthatatlanok vagyunk.