Bennünk lüktet a világ...

X.

1.
A harmadik dunaújvárosi nap reggelén, amikor felébredtem, és pár másodperc után realizáltam, hogy éppen hol is vagyok, fizikailag, azon kaptam magam, hogy a János Vitéz dalai, dallamrészletei váltakoznak a fejemben. Ritmusra végeztem hát a reggeli rutint, és mire kiléptem szállásom ajtaján, már végigvettem a legtöbb dalt. Dunaújváros és az a pár perc séta, amíg a Bartók Kamaraszínházat elértem, ideális terep volt a zene ilyesfajta, fejben való hallgatásához. A harmadik napra már megtaláltam azt az útvonalat, ahol a legtöbb fa mellett sétálhatok el, a színház környezetében pedig már könnyű volt a dolgom, mert az épület háta mögött – ahonnan én mindig érkeztem – egy kis békesziget lett kialakítva sétánnyal, egy Bartók- és egy Kodály-szoborral, játszótérrel, még egy napnyi olyasféle nyugalommal, amit a város ritmusa, hangulata, az emberek békéje és természetes kedvessége egyébként is táplált.

Ha netán valaki úgy képzelné el egy darab premierjének a napját, hogy a táncosok, a zenészek, a művészek körül dolgozók egy wellness-üdülőben töltik a délelőttöt, ahol alaposan átgyúrják őket, és egy melegvizes medencében elernyedve várják, hogy kora este legyen, nos, elárulom, ez nem így van. Kedden, majd szerdán is egész nap próbált a társulat, majd csütörtökön is a premierig. A társulat alatt immár nem csak a Varidance csapatát értem, hanem ide tartozik Szirtes Edina Mókus, Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák, azaz Apáti Ádám, Bizják Gábor, Jankó Miklós és Pintér Zsolt. És az a háttérstáb is, amely a társulat körül dolgozik, érkezzenek ők a Bartók Színháztól, vagy a zenekartól, netán a Varidance-től: ők azok a szakemberek, akiknek “csak” annyi a dolguk, hogy minden rendben menjen. A munka alatt láthatatlanok, mégis, azt vennénk észre először, ha ők nem lennének.

A három nap alatt ez a már nem is olyan kis csapat összerázódott, összeért: ez az, amit az ember varázslatosnak és szerencsésnek él meg, a néző emiatt lúdbőrözik és nyeli el a könnyeit. Ilyesmi a látlelete ennek.

Nem adták ingyen a sikert. Ez a három nap arról szólt, hogy folyamatosan égett a színpad, állandó és már-már szédülésig tartó koncentráció mellett. Egy zenész, egy táncos, de még a világosító sem nagyon tud lódítani: a félrement hang kitűnik a harmóniából, a félig megélt mozdulat látható, akár, ha éppen egy reflektor pirosat világít a kék helyett. Állandó a nyomás a darab alatt, ritka a kockázatkerülő rész, mind fizikailag, mind szellemileg – laikus kedvelőként úgy vélem – elvisz egy egész teljes embert a művészeinkből, és azon túl is még egy picit.

Amit ez a társulat ebben a három napban megtett, az maradandó. Mindenkiben az már most is, vagy azzá érik majd. Ez a három nap színtiszta alázatos alkotás volt. Folyamatos, nem elkülönülő, egy-egy ebédszünet, vagy a színpad átrendezéséig tartó pihenő, egy-egy pár óra alvást adó éjszaka nem tudta ezt a nagy, hatalmas rokkán szőtt vibráló, ragyogó, pulzáló fonalat eltépni. Mindenki a legjobbját nyújtotta hosszú órákon át, újra és újra, több napon keresztül. Ennyi munka már nem félrebeszélés. Akik ennyit tudnak dolgozni, és ilyen, egymás iránt mutatott végtelen nagy tiszteletben, ráadásul nagy nyomás alatt, a premier startjának egyre növekvő feszültségével, úgy, hogy közben talán egy hangos szó sem hangzott el közöttük, nos… Sokszor hallani, ezt maguk a tagok mondják, hogy a Varidance olyan, mint egy család. Ha üzletileg nézzük, akkor pedig olyan, akár egy családi vállalkozás. A baráti, összetartó hangulat, a létszám, az egymás felé mutatott emberség miatt. De a János Vitéz társulata ebben a három napban kreatívan, pontosan, összeszedetten, és minden váratlan, minden lehetetlen helyzetre gyorsan reagálva egy precízen összemunkált vérprofi gépezetként működött. Az igazság ez esetben fontosabb, mint a szerénység: pár perccel a start előtt haraptak volna, mindannyian, külön-külön léteztek, egyedin mozdultak a saját létükben, mégis, picit távolról, majd egészen távolról olyan egységet adott kerek, kimunkált és csatára keményített egészük, a társulat olyan állapotba került, amibe csak a győztesek tudnak. Ez egyszerűnek hangzik, de nem az. Tudom, hogy mennyire nem az. Ha tetszik, ha nem, én a premier előtti órákban egy győztesekből álló, okosan összerakott, és a legcélszerűbben működtetett, nem kérkedő, de a darab sikeréért bármire képes profi gépezetet láttam. Fontos: itt ugyancsak a teljes csapatot értem, tehát azokat is, akik nincsenek állandó reflektorfényben. Ilyen például Seregélyes Györgyi is, aki a társulat öltöztetője, és akinek olyan fontos a személye és a személyes jelenléte, hogy ha nem is csinálna semmi mást a színfalak mögött, csak ott lenne, már a jelenlétével rengeteget segítene a táncművészeknek, de ő ennél jóval többet tesz. És itt illik kiemelni a bámulatos jelmezeket, és az ötletes díszleteket is: előbbit Kuti Letíciának, utóbbit Tihanyi Ildikónak köszönhetjük.

2.
Sok-sok fa, idilli nyugalom, Bartók és Kodály szobra mellett elhaladva értem el a színház épületét, ahol a premier napján is próbált a társulat. Talán négy óra lehetett hátra a startig, amikor még újra előkerült egy-egy jelenet, mindenki még egy utolsó próbát kért erre, vagy arra a részre. Az időt az ember úgy találta ki, hogy haladjon előrefele, ezért ez esetben is az történt, ami minden egyes nap, amióta élek: előbb négy, aztán öt, majd hat, végül hét óra lett. Elkezdtek megérkezni az emberek. Ahogyan beléptek a színház aulájába, közönséggé váltak. Mint régen, mielőtt ez a túl sok minden, ez a betegség megtörtént a világgal. És innentől kezdve az egész olyan, mint valami álom. Az utolsó percekben a művészek, akár a csata előtt a harcosok. Nem hiszem, hogy ennyi ismeretség után érezhetek ilyet, de őket látva színtiszta büszkeséget éreztem és alig vártam, hogy végre megkapják a színpadot és a közönségüket. Aztán jön az utolsó figyelmeztetés, a függöny egyik oldalán ropognak a székek, a függöny másik oldalán a lopakodók alatt tapintatosan és szabadkozva ropog a színpad. Aztán sötét lesz, áldozunk a totális csend tizedmásodpercnyi élvezetének, majd fény gyúl, de egyszerre vagy harminc, és a kéz hangszerért nyúl és a parketta már nem ropog, hanem hangszernek áll ő is, és hagyja, hogy a táncosok ott egyengessék ki hátának görcseit, oda rúgjanak, ahol jónak érzik azt. Egyszerre lobban minden, gyönyörű masina. Az azonnal koncertre és albumra kész zene, a koreográfia eklektikussága, frissessége, és bátorsága, ami abból ered, hogy nem törekszik semmilyen kompromisszumra… A táncművészek eredeti, karakteres, pontos játéka… És körülöttük mindenki, aki azért felel, hogy amikor kell, akkor a zene, amikor kell, akkor a csizmák robaja, amikor kell, az énekhang, és amikor kell, egyszerre mindhárom jól hallható legyen.

Nem lehet minden egyes pontra kitérni, lehetetlen, de csak ahogy a szél az egész fa helyett egy-egy ágat simogat meg: a mostoha, Jaklics Liliána, aki a Marvel-univerzumban is megállná a helyét, és aki olyan jó arányokat terített szét a játékával, hogy végül jutalomként az egyik legemlékezetesebb karakterré az övé vált. De ott a francia király is, Végső Zsolt, akiről képtelen levenni az ember a szemét, ha a színpadon van, úgy kavarja meg az atmoszférát, ahogyan a tűzön forró bográcsot szokták, mélyre merítve, körkörösen. A francia király lánya, Dunaveczki Éva, akinek csábítása láttán csak az eszünk ért egyet Jancsi elutasításával, és ugyan soha senki nem fogja bevallani, de képtelenség nem drukkolni, majd együttérezni vele Jánosunk hezitálása, elutasítása után. A strázsamester, Széchenyi Krisztián, aki egyetlen mozdulattal, testtartással képes elmondani a katonaság működését, a háború menetét, és a mindezekkel járó borzalmakat. A bulizós Bagó, akinél én még jobb barátot nem láttam, és azt szeretném, ha bármikor is a halálba kellene elindulnom, hogy megkeressem a szerelmemet, akkor az ő, Simon Gergő karaktere legyen velem. És a kivételes leányok, a tündérek, akik nélkül minden olyan lenne, mint a Föld szellő, víz és napfény nélkül: Hahn Jusztina Sára, Zolja Adél, Halmosi Dzsenifer, Péter Szilvia, Simó Anna, Szeretva Renáta. Akárcsak a legények, a huszárok, akiket látva a magyar ember biztos lehet abban, hogy erős kezekben a megmaradásunk, vér és kurázsi egyaránt szorult beléjük, miközben a leánkák megforgatását is dicséretes ügyességgel, szorgalommal és gondos, odafigyelő szakértelemmel végzik: Perger Balázs, Csasztvan András, Deák Bálint, Kecskeméti Gergely, Veres Tamás.

És persze Jancsi, Hernicz Albert, és Iluska, Bánházy Eszter, akik képesek voltak felnőni a feladathoz, és mindketten ugyancsak egyedit hoztak ki a karakterükből. Ahogy írtam: én egy teljesen új János Vitézt és Iluskát kaptam tőlük. Jancsit én még ennyire menőnek és jó fejnek, hozzám és a korosztályomhoz ennyire közelállónak soha nem éreztem, ami egy ilyen nagy történelemmel bíró, ennyiszer (el)használt karakter esetében azt gondolom, hogy végtelen, és ritka nagy bravúr. Mintha János Vitéz újjászületett volna, és ehhez Hernicz Albert tehetsége, kutatása, szakmai tudása, végig konzisztens, kizökkenthetetlen teljesítménye kellett. Igaz ez Iluskára is, akinek az énekébe belesajdul az ember szíve, és az első pillanattól kezdve a legvégéig úgy aggódik érte az ember, annyira félti. A bravúrt itt is abban érzem, hogy ezt a darabot látva Bánházy Eszter Iluskájával egy tizen-huszonéves lány bármi nehézség nélkül tud azonosulni, míg a picit többet látottak gyermekükként aggódhatnak azért a törékeny szőke hajú copfos angyalkáért, aki próbál csak lenni, életben maradni az egyetlen jónak, ami az életében éri, a kedves szónak, az ölelésnek, a szerelemnek, Kukoricza Jancsinak. Mindketten hatalmas adagot vittek a darab súlyából hátukon, és érdemes rögzíteni, hogy megszolgálták a főszerepeklőknek kijáró bizalmat, éltek a lehetőséggel, elbírtak a teherrel, sőt, pluszt is képesek voltak hozzátenni az egészhez.

És mindez csak tényleg a színpad egyik része, nem a teljes kép, mert a teljes kép a zenészekkel az. Azt, hogy Szirtes Edina Mókus milyen minőségű, mennyiségű és fontosságú munkát végzett el az eredeti János Vitéz hanganyagának átdolgozásával, egészen biztosan vagyok, hogy nem csak mi és a premierünk közönsége fogja észrevenni. Döbbenetes volt minden próba, és maga az előadás is. Az összkép, akár egy áthatolhatatlan dzsungel, amiben milliónyi élőlény bújt el – van annál szebb, ahová az ember még nem jutott el ezen a bolygón, és ahol a bontatlan vadon a gazdag, szinte fojtóan tömény élettérben a mi gonoszságunk nélkül képes lenni? -, olyanok ezek a dalok. Kivételes, és bele sem merek gondolni, hogy mennyivel szegényebb lenne az életem, ha nem születnek meg és nem hallhatom őket. Mint a drága megboldogult Tandori Dezső költészete, utolérhetetlen, megfoghatatlan és megismerésétől fogva nélkülözhetetlen. És Mókus ezen felül még a zenekar részeként hegedűn is játszik és énekel és olyan atmoszférát teremt, amit az emberek közül tényleg csak nagyon kevesen tudnak – egyszer, amikor nagyon magasan fogta a hangokat (míg el nem haltak), én ekkor éppen a színház park felőli oldalán sétáltam, amire hatalmas ablaküvegek mögül lehet rálátni a parkra, ami felől érkeztem, pillanatra, egészen apró másodpercre, mintha a két alak feje megrándult volna, oldalt és hátrafelé, mintha a fülükket valamifelé oda akartak volna kapni, rezzentek, hallottak valamit.

És akkor mindezekre rá Ferenczi Gyuri belefúj a harmonikájába, és az ember elkezdi érezni az orra mögött a könnycsatornáját. Ahogyan harmonikázik, az Ferenczi Györgynél egyenértékű azzal, amit énekel, ugyanazt mondja el, ugyanazt lehet mindkettőből megérteni és megérezni. Nagyon nehéz azt az érettséget, azt a fajta folyamatos ugrásra kész belső monitorozást visszaadni, amivel Gyuri reagál egy-egy dalával, harmonikaszólójával az eseményekre. Sohasem pontosan ugyanúgy, mindig valamiféle állandó belső mérések alapján minden helyzetben, játékban, dalban, kalandban úgy szólal meg, ahogyan annak a harmóniában helye van, és amitől mégis az ő része a nagy egészben tónust kap. Mindez nem a személyének kiemelése a többiek közül, a Rackák egy példásan működő zenekar, őszinte, eredeti, karakteres emberek alkotják, barátok. Abban biztos lehet mindenki, ha bármikor is elmegy egy 1ső Pesti Rackák koncertre, az ott olyan lesz, mint amilyen a János Vitézzel az előadás: egy műalkotás, egyedi, arra a pillanatra és korra reagáló produktum, személyes, őszinte. Ők soha nem fogják átverni a közönségüket, se a János Vitéznél, se a saját koncertjükön, ha valamiben, akkor ezután a pár nap után ezt egészen biztosan tudom – az írógépemet rámerném tenni. Olyan színes, mély karakterek, akiket mintha egy színdarabba formáltak volna meg, pedig őket ugyanaz az élet tette ilyenné, amit  mi is mindannyian élünk.

3.
Szerintem a Békefi Andris ez alatt a három nap alatt nem pislogott. Majd visszanézzük a felvételeken. Folyamatosan azt láttam, hogy két kerek nagy szem halad valamerre, valamit figyel, látszott, hogy belül megy a “matek” és fejben már kábeleket köt össze, vagy éppen azért jön szólni, mert a 68-as fénybeállításnál – a darab folyamán megközelítőleg 170 külön-külön beállított fénykompozíciót láthatunk – a kék fények fél métert arrébb csúsztak, netán valamelyik huszár rossz irányból közelítette meg a díszletet. Ő is mindig korán belevetette magát a munkába, és mindig csak nagyon későn hallottam azt tőle, hogy na jó, akkor most leülök egy picit. A társulat életében igazán most láttam az ő szerepét. Ő egy nagyon sokoldalú ember, aki például az egész János Vitéz projekt pénzügyi intézésén túl arra is odafigyel, hogy egy adott helyzetben melyik mikrofon legyen lenémítva, de ha kell, akkor lelket ápol és bánatot hallgat, vagy más tanácsot ad: Andris később csatlakozott Berci mellé a társulathoz, de láthatóan mind a mai napig nem felejtette el ezt értékelni, és én úgy látom, egyrész mindig azért tesz, hogy mindenkinek jó legyen, másrészt sokszor azért dolgozik, hogy senkinek ne legyen rossz.

Még a veresegyházi vasútállomáson – ahol első alkalommal találkoztunk és beszélgettünk – volt az az érzésem Vári Bertalannal kapcsolatosan, hogy a darab alapja már ott van benne, akár egy évszázadról fennmaradt megkövesedett emlék, egyfajta falurajz, ott van benne, csak éppen le kell porolnia. A végeredményt látva úgy gondolom, ez valóban így volt. A járatlan úton, folyton, Berci úgy látom, arra halad. A tehetséges emberek sokszor nagyon nehéz emberek, mégis, meggyőződésem, hogy a János Vitéz végeredménye azért is tudott olyan egyedi és újszerű lenni, mert Vári Bertalan a próbák, a felkészülés alatt mindvégig megteremtette azt az alkotói légkört, amiben mindenki bátran elmondhatta a kérdéseit, egyáltalán kérhetett. Én nem láttam olyat, hogy valaki félve, mert volna bármit is megkérdezni tőle, és olyat sem láttam, hogy egy kérdésre ne a legnagyobb figyelemmel és válasszal reagált volna. Ért a táncosok nyelvén, hogyne értene, ami másnak lehet, hogy két mondat, az a Bercinek két szó. Pedig elég átnézni az életrajzát, ismerni a karrierjét, visszagondolni, vagy újra felfedezni, akár “csak” azt a repertoárt, amit a Varidance-szel összehozott, itt azért már nagyon komoly súlyokról beszélünk. Látszik, hogy odavan az egész társulatért, és látszik, hogy mennyire szereti az övéit. Ez szerintem egy nagyon fontos pontja a János Vitéz alkotási folyamatának, hogy a nagy stressz, a sokszor kilátástalannak tűnő helyzetek sokasága ellenére is egy pozitív, ütőképes alakulat maradt meg a Varidance, nem ették meg önmagukat.

A János Vitéz Vári Bertalan életművében? Talán itt van az a pont, amikor azt kell mondani, hogy ezt nem nekem kell megállapítanom, mert ez nálam nagyobb volumenű feladat. A megérzéseimről ugyanakkor tudok írni, és én azt érzem, hogy lehetetlen lett volna a Varidance fennállásának 10. évfordulójára egy ennél jobb darabbal előállni. Sokszor leírtam: annyiféleképpen el lehetett volna rontani. Olyan sokrétű ez a darab – ráadásul két felvonásban. Eleve ott az írott mű. Aztán ott a Kacsóh-féle zenemű. Ezt Mókus révén “lefordítani” az 1ső Pesti Rackák hangszerparkjára, majd minden egyes dalt tökéletesre csiszolni. És ekkor még szóba sem került a koreográfia. Tehát, Vári Bertalannak aztán erre ki kellett találnia egy koreográfiát, majd összedolgozni a zenével, hogy az a zenekarnak, a táncosoknak, a darab hangulatának, aktuális sodrásának és történetének is megfeleljen. Aztán milyen legyen az a koreográfia? Legyen az egész egy stílusban eltáncolva? Dehogy! Legyen vagy húszféle megoldás! Ha lehet, akkor azokat is bolondítsuk meg egy kis kreativitással, és még ide és oda is helyezzünk el egy ötletet. Vári Bertalan János Vitéze olyan lett, hogy bele lehet közelíteni, akár a telefonon a térképbe, lehet távolról is nézni a nagy egészet, és el lehet merülni az egészen apró részletekben is. Magabiztos tudás, kőkemény magabiztosság és bátorság kell, kellett ehhez a darabhoz, és minden egyes döntéshez, amit meghozott.

Bízom abban, hogy a vastaps és az az egész nap adott valami olyat neki, amit örök életre elcsomagolhat magával és mindig erőt ad a számára a további alkotáshoz.

Ennek a 10 esztendőnek egy nagyon szép lezárása ez a darab. Vagy éppen 10 esztendőt követően valami újnak a kezdete lenne a János Vitéz? A Varidance és Vári Bertalan is ereje teljében van, elég megnézni a János Vitézt, lehetetlen, hogy a közönség ezt ne érezze a zsigereiben, és lehetetlen az, hogy ez a darab ne találja meg a saját útját az emberekhez. Az emberiség nagyon kemény hónapokon, éven, másfél éven van túl, a János Vitéz pedig olyan, mint a háború után a romeltakarítás, ami lényegében az újjáépítés első lépése.

4.
Ülünk az elsötétített teremben, zajlik a főpróba, én hátul, fent a helyemen, három napig ugyanazon a széken, semelyik másikon. Berci a középső sorok közepén, figyel, ha kell megállítja a táncművészeket, pontosít, izzik, de két meglátás között szobrot lehetne mintázni róla.

Képtelen vagyok bármiről is levenni a szememet, mindent látok.

Alkot.
Alkotnak.
Mosolygok.

Az egész János Vitézbe ezért vágtam bele.